Texasi tanácsok


VÍVÁS – Beszélgetés Gasparin Jánossal

Régi ismerőst köszönhetett az, aki mostanában a salgótarjáni sportcsarnokban járt. Gasparin János, a több éve az USA-ban élő, korábbi „sesés” vívóedző válogatott kerettag fiát, ifjabb Gasparin Jánost – vagy ahogy azt az óceánon túl írják, Janos Gasparin Junior-t – készíti fel a budapesti vívó világkupára. A papa volt már az amerikai válogatott edzője, jelenleg a Texas Fencing Club mesteredzője. Vele beszélgettünk az egyik edzés előtt.

Gasparin János 1960-ban kezdett el vívni az SKSE-ben. Itt nyert vidékbajnoki címet 1969-ben, és volt korosztályos válogatott is, majd egy rövid NB I-es pécsi kitérő után az edzősködést is elkezdte a tarjáni női szakosztálynál. A női tőrcsapat az ő irányítása alatt nyerte meg 1981-ben az NB I-et, ami egyúttal első osztályú meghívót is jelentett. A vívók aztán anyagi problémák miatt 1990-ben kiváltak az SKSE-ből, és megalapították a Viktória Vívó Egyesületet, aminek ekkor már három első osztályú csapata is volt a különböző korosztályokban, és 1992-ben a párbajtőrcsapat ezüstérmet nyert a magyar bajnokságban. Mégsem úgy alakult minden, ahogy azt szerették volna.

– Hiába jöttek az eredmények, az egyesület nem kapta meg azt a támogatást, ami az első osztályhoz elég lett volna – emlékezett vissza kicsit kesernyésen az edző. – 1994-ben meghívtak Amerikába, két évig Nebraskában edzősködtem, mellette pedig tanítottam is a vívást a helyi egyetemen. Az egyesület akkoriban nem osztott, nem szorzott az amerikai vívóéletben, de ez alatt a két év alatt a harmadik helyig toltam fel a csapatot.

– Nem is tervezte, hogy hazajön?

– Akkor a feleségemmel még úgy gondoltuk, hogy csak két-három évre megyünk ki, de épphogy kitettem a lábam Salgótarjánból, megszűntették az egész sportágat a városban, még a vívótermet is eladták, ezzel túladtak azon a bázison, ahová vissza tudtam volna jönni.

– Amerikában hogy alakult a sorsa?

– Később az Ohaio-i egyetemtől kaptam egy meghívást, hogy tanítsak náluk, és egyúttal vállaljam el a helyi egyesület vezetőedzői állását is. Ekkor indult az igazi karrierem, a tanítványaim világbajnoki érmeket és bajnoki címeket szereztek. 1997-től 2001-ig az amerikai válogatott egyik edzője voltam, egy amerikai kollégámmal a női szakágat vittük. Több nagy eredményt is elértünk, de nekem személy szerint az egyik legkedvesebb élményem az volt, amikor Keszthelyen több világbajnoki bronzérmet is nyertünk.

– Hogyan került Texasba?

– Ohaio-t egy két és fél éves kaliforniai edzősködés követett, de ott csak az egyetemi vívással foglalkoztam, ami nem elégített ki igazán. Jelenlegi egyesületemhez, Dallasba egy kint élő magyar család hívott, és elfogadtam a mesteredzői állást. A mai napig ott dolgozok, rengeteg ügyes kis kölyökkel foglalkozhatok.

– Ha jól tudom, az egész családja a vívásnak él.

– A feleségem 2003-ban megnyerte az amerikai bajnokságot és a fiam is „ott van a spiccen”. Idén az egyetemi bajnokságban ezüstérmet nyertek, és 39 csapatból másodikak lettek a bajnokságban is, egyéniben pedig a 16-ba kerülésről döntő meccsen, 8-1-es vezetésnél lesérült. Túl van élete első felnőtt világkupa versenyén, jelenleg a magyar válogatottal készül a budapesti junior-világkupára, amire egy németországi edzőtáborral is készül.

– Milyen eredmény várható a fiatalembertől?

– Majd meglátjuk, eddig jó úton halad. Volt egy kétéves kihagyása, számomra érthetetlen módon nem szeretett vívni, de idén már a 300 fős mezőnyből a kilencedik helyig jutott az amerikai ranglistán.

– És Ön mennyire követi a magyar vívóélet eseményeit?

– Az interneten nyomon szoktam követni az eredményeket, és kicsit szomorú vagyok. Ahogy látom, nem csak a vívás, de az egész magyar sportélet haldoklik. Akad kivétel, mint például a vízilabda, de az egyéni sportágak helyzete katasztrofális. Ez tükröződik a magyar gazdaságon is.

Van pár magyar kollégám, akikkel telefonon tartom a kapcsolatot, de már nem kívánok ismét magyar vívóedző lenni.

– Ennyire látványos a különbség a két ország között?

– Azt tudni kell, hogy a magyar vívás még a mai napig a világ élvonalába tartozik. Ha megnézi, hogy az amerikai vívás elmúlt ötven évében kik nyertek érmeket az USA-nak, azt láthatja, hogy durván a 70%-uknak magyar vívómesterük volt. A jelen azonban egészen más.

– Most csak a fia felkészítése miatt jöttek haza?

– Nem, már régóta tervezzük, hogy hazalátogatunk, három és fél éve nem láttam az öcsémet, a szülőket és két unokámat – zárta beszélgetésünket Gasparin János.

Remélhetőleg a mester hazalátogatása valamilyen szinten ismét elindítja az egykoron nagy bázissal rendelkező, hatalmas eredményeket is elérő tarjáni vívóéletet.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s