„Már a második gyerekkort élem”


ATLÉTIKA – Beszélgetés Mecser Lajossal

Mecser Lajos élő legenda. Eredményeiről, pályafutásáról és arról, hogy bejárta a világot, már nem egy írás készült. Ebben az írásban mégsem ezekre fektettük a hangsúlyt, igyekeztünk elkerülni mindazt, amit a könyvében (Miért, kiért fut a hosszútávfutó? – A hajrá három pillanata) már leírt. Más oldalról szerettem volna megközelíteni az egykori hosszútávfutót, aki megjárta az 1964-es tokiói, és az 1968-as mexikói olimpiát, Európa-bajnoki második, két Európa-csúcsot is elért, többszörös magyar bajnok, és akinek az országos csúcsát csak nemrég, 34 év után sikerült megdönteni. Életében annyit futott, hogy háromszor járta volna meg a Föld-Hold távolságot. A mai napig mozog, idén 64 éves.

– Köszönöm a beszélgetést! Összehasonlítaná a gyerekkorát a mai fiatalokéval?

– Nekem még igazán boldog gyerekkorom lehetett, mert Bükkaranyosban, ahol születtem, még „tehén volt a radiátoron”, tehénlegeltetés közben elrekesztettük a patakot, és fürödtünk, közben a tehenek hamarabb hazaértek, mint mi – kezdte Mecser Lajos. – Fel tudtunk mászni a madarak fészkeihez a fákra, és sajnálom, hogy a mai gyerekek erre már nem képesek. Elhiszem, hogy szükség van a technikára, de nem ilyen áron. A mai gyerekek nem mozognak, tizenévesen görbe hátúak. A testkultúra már régóta olyan fontos, mint a szellemi kultúra, de én tovább megyek, mert szerintem a testkultúra fontosabb, mint a szellemi kultúra, mert ha egy kicsit jobban érdekli a gyereket az, hogy hol van az Achilles-e, akkor úgyis elővesz egy könyvet, hogy utánanézzen.

Egy jó esztergályos éjszaka is felkel, hogy azon spekuláljon, mit hogyan csináljon. Erre szoktam mondani, hogy nem becsüljük meg az értékeinket.

Félárva gyerekként nevelkedtem, apám 1946-ban meghalt, de én arra törekedtem, hogy kiemelkedhessek, és jobban éljek a világban. A népeknek is erre kellene törekedniük. Azokat el lehet adni a világban, ha alkotunk valamit, ha jó mérnökeink, vagy jó sportolóink vannak. Ez hozná a tőkét az országba. A Rubik-kockából is megélt volna az ország, ha a gyártást nem adjuk el az angoloknak. A mi nyugdíjasaink is elkészíthették volna azokat. És hány ilyen találmányunk van! Arra kellene törekedni, hogy elismerjük azokat, akik dolgoznak. Nem azt kéne szem előtt tartani, hogy „dögöljön meg a szomszéd tehene”. Azoktól nem sajnáljuk a milliárdokat, akik a saját munkájuk segítségével jutnak el oda, de az a baj nálunk, hogy nagyon sok értéktelen ember van, akitől megkérdezném, hogy miért vagy milliárdos, nem tudná felsorolni, mert nincs mögötte érték. Sokat méhészkedek, többek között azért is, mert a méhek legalább szemből szúrnak. Sokat lehetne tanulni az állatvilágtól, a méhek például egy idő után kilökik maguk közül a heréket. Nálunk is ezt kellene csinálni.

Mert ha Kocsis Zoltán lenne milliárdos, kinevelne 20 zongoristát, akik közül 2-3 befut a nagyvilágban, és amiért itt született, évente 1-2 ingyen koncertet adhatna, és ez a turizmust is feljavíthatná. Ez is az ország értékét növelné.

A gyerekeknél vissza kellene vezeti a sikerorientált nevelést és a vizuális tanulást. Mi annak idején, amikor az „l” betűt tanultuk, rögtön a libákkal tudtuk beazonosítani, mert libákat őriztünk. Mi értelem van annak, hogy egy harmadikos gyerek már foglalkozzon a Pitagorasz tétellel?

– Hogy él manapság?

– Az embernek nem csak tudni kell, hanem szerencse is kell, bár én ezzel úgy vagyok, hogy „batyus halottat még nem láttam”, tehát nem visszük át a másvilágra a pénzt, de valami anyagi kell. Az életet én így fogadom el, kicsit több lehetne anyagilag. Ha én most sportolnék, mint Európa-csúcstartónak, 10-15 ezer dollár lenne csak a rajtpénzem, amit akkor is megkapnék a versenyeken, ha utolsó lennék. Mi annak idején, a hatvanas években örültünk, ha a két dollárt, és a repülőjegyet megkaptuk. Az ember küzd az életben, az, hogy szembenézek a nehézségekkel, előrevisz az életben. Csak az marad meg utánunk, amit jót teszünk az életünkben. Az ember kétszer gyerek, amikor megszületik és amikor megöregszik. Én most már a második gyerekkort élem.

Számtalan futóversenyen részt veszek. Díjakat adok át és még előadásokat is tartok. Szegény Monspart Sarolta is odaáll néha, és bicegve lefutja. Ezek a megszállott emberek viszik előre a világot. De az őrültek és a megszállottak közt nagyon kis különbség van. A társadalom feladat lenne, hogy ezeket egy kicsit jobban megbecsülje. Csak itt Nógrádban jó pár ilyen megszállott edző van, akik már nem is a pénzért edzősködnek. Kicsit furcsa, hogy már lassan azt várják el, hogy ezek az emberek saját költségeiken vigyék el tanítványaikat a versenyekre.

– Mi a véleménye a mai sportolási szokásokról?

– Szép dolog, hogy törekszünk arra, hogy ne legyen annyi beteg, de azt meg lehetne előzni, sporttal ki lehetne küszöbölni. Állítom, hogy ma Magyarországon a betegek 30-40%-a saját maga tehet arról, hogy beteg. A helytelen táplálkozás, a mozgáshiány és a nagy stressz. A stresszt nem nagyon tudjuk kivédeni, bár nyugati országokban sokkal nyugodtabban élnek az emberek. Népbetegség, hogy ha valami egy kicsit rosszabbul megy, akkor pánikba esünk, és a másikat agyonvágjuk, pedig ezzel nem jutunk előbbre. Élni kell hagyni a másikat is. Ezt Amerika már 200 éve gyakorolja. Ott például viccesen szokták mondani, hogy nem lehet elnök, aki nem tud futni.

15-ször voltam Angliában. Egy hétköznap dél körül arra lettem figyelmes, hogy a Hyde parkban millió ember fut. Hát kisült, hogy az összes tisztviselő az egyórás ebédidejüket úgy osztotta be, hogy egy fél órát fut, gyorsan bekapja a hamburgert, és tovább tud ülni a munkában.

Amerikai iskolákban például az utolsó óra testnevelés. A tunyulás után úsznak, futnak. Jó, ott az egyetemek olyan szinten vannak, hogy meg tudnának rendezni egy olimpiát is.

Szinkronba kellene hozni a testkultúrát a szellemi kultúrával. A szauna is nagyon hasznos. A skandináv országok azt vallják, hogy az az ember, aki egy nap legalább egyszer nem izzad meg, nem is érzi jól magát. A bőrön keresztül is méregteleníthetünk.

– Sporttámogatás?

– Egy egykori NOB-elnök mondta, hogy „építsetek több sportpályát, kevesebb börtönre lesz szükségetek”. És szerintem kórházra is.

Engem elszomorít, hogy Nógrád megyében és Heves megyében nincs műanyag borítású pálya. Pedig ez nem olyan nagy dolog lenne. Debrecenben négy pálya is műanyag borítású, itt két megyében egy sem. Ott a polgármester sportolt régebben, és ez meg is látszik a hozzáálláson. Annak idején volt egy olyan javaslatom, hogy több olimpikon barátommal együtt minden családtól kérünk egy bizonyos összeget, hogy megvehessük a Kohász-stadiont, de ebből végül nem lett semmi. Ez nyolc éve volt, ma már biztos nehezebb lenne ezt végrehajtani, mert az emberek el vannak fásulva. Régen a gyártulajdonosok is törődtek a munkásaikkal, és azoknak fontos volt, hogy legyen zenekaruk, és atlétikai életük is. Most a mai kapitalisták eléggé „vadak”, nem adnak ilyenekre. Szívesebben adnak a technikai sportokra, pedig szerintem a hagyományos olimpiai sportágakat sem lenne szabad elhanyagolni, mint például az atlétika, az úszás és a vívás.

Annak vagyok a híve, hogy azokat a sportágakat kellene támogatni, amiket a szabadban végzünk, mert a világ legtisztább szobájában is annyi por van, hogy az ember elájulna.

Én minden pártnál kilincseltem már támogatásért.

Mecser Lajos díjat ad át a Zenthe-emlékfutáson.

Mecser Lajos díjat ad át a Zenthe-emlékfutáson.

– Mit változtatna a sportban?

– Visszaállítanám a régi klubok hírnevét. Itt van például az SBTC. Nekem ne mondja senki, hogy nem lehetne ennél jobb szinten fenntartani. Még most is, ha valaki elmegy üzletet kötni, és arról beszélnek, hogy az én apám is az SBTC-ben focizott, már könnyebben megy az üzletkötés. Itt csak azt lehetne csinálni, hogy a régi nagy öregeket visszahívnám az egyesületekhez. Nem kell edzést tartaniuk, csak menjenek ki sétálni, és legyenek jelen.

Az sem igaz, hogy három-négy cég nem képes összefogni, átkarolni 3-4 sportágat, és azokba egy kis pénzt beleinvesztálni.

Nem is próbáltuk ezeket összehozni. Ez a vezetőink dolga lenne. Egy ideig benne voltam Nógrád Sportjáért Alapítványban és jártam is a pártokhoz kéregetni. Végül kiraktak onnan is. Én csak azt tudom csinálni, hogy különböző rendezvényekre elmegyek népszerűsíteni a várost és a sportot. Ennyire telik az erőmből. Nekem is van magánéletem, hét unokám van, hárommal egy háztartásban élünk. Az unokáim okozzák a legnagyobb örömet.

A természetnél kell maradni. Ember emberben csalódhat, de a természetben nem.

– Hogy látja a megye atlétikai életét?

– Szécsényben van még remény, a Szécsényi Amatőr Futók Társaságánál (SZAFT) egy nagyon jó kis csapat jött össze. Már kilenc hölgy futotta le a maratont. Van valami kis mag. Nekik is azt mondom, hogy menjenek el minden párthoz, és kérjenek pár ezer forint támogatást. Nagybátonyban is egyre többen vannak. Egymást kellene inspirálni.

– A versenyekről mit gondol?

– A régi szpartakiádokat vissza kellene állítani, mert én azt mondom, hogy a rendszerváltás úgy lett volna egészséges, hogy ha a jó dolgokat megtartották volna, a rosszakat pedig kicserélték volna. A Kádár-rendszerben nagyon jól működött a falusi szpartakiád. A falusi gyerek, ha bejött a megyeszékhelyre, a döntőben, és elért valamilyen helyezést, akkor otthon felkerülhetett a dicsőségtáblázatra. Ki is tudták válogatni a tehetségeket és azokat tovább tudták támogatni. Az én időmben még 17 atlétikai szakosztály volt Nógrád megyében. Szomorúsággal tölt el, hogy most összesen 4 van. 240 ezer emberre levetítve ez nagyon kevés.

Mindennek az alapja az atlétika. Például Portisch, a nagy sakkozó a hatvanas években, amikor Tatán voltunk edzőtáborban, minden reggel 5-6 kilométert futott. Sakkozó létére. Ma már az autóversenyző Schumacherék is rájöttek arra, hogy atlétikusan is kell képezniük magukat.

Most nagyon kevés verseny van. Havonta kellene egy-egy nagyobb verseny. Én is szerveztem március 15-ei futóversenyt, de elég korán rájöttem, hogy a vezetők nem partnereim. Az IBUSZ támogatott, de az volt a kikötésük, hogy a Fő téren, az irodájuk előtt legyen a rajt. Erre a város vezetői – akik nem sportoltak – a második évben kitették a versenyt a sportcsarnokhoz.

– A tiszteletet megadják a mai fiatalok?

– Azt nem tanítjuk meg a gyerekkel, hogy fiam, ha valahová bemész, kopogjál, meg a buszon add át a helyed. Elemi dolgokat nem tudnak. Én busszal szoktam járni Berekfürdőre, és látom, hogy a középiskolások nem engedik előre azt az 1-2 szerencsétlen öreget. Úgy tolakodnak. A buszsofőrök is szólhatnának, hogy aki messzire megy, az szálljon fel előbb, vagy ő is rászólhatna a gyerekekre, hogy „nem látjátok, ti is megöregedtek, engedjék előre az idős nénit!”. Akkor kelnek ki a padból, de az az első, hogy megint leüljenek a buszon, mert hulla fáradt. Teljesen betegek. Mi, öregek kevesek vagyunk ehhez. Ha mi is kihalunk, nem lesz, aki megmutassa, hogy érdemes futni, vagy hogy hogyan kell metszeni a fát. Ez az egyik célom még az életben, hogy minél több embert vegyek rá a sportolásra. Mi csináljuk, mert szeretjük. Sokan mondják, hogy mi úgyis csinálnánk, de azért egy kis támogatással könnyebb lenne. Kevesebb kábítószeres gyerek lenne. Sajnos megszűnt a honvédség is, pedig ott legalább közösségi életre nevelt.

– Mennyire becsülik meg anyagilag? (A beszélgetésünkre is az öreg, rozzant Trabantjával érkezett.)

– Nemrég szószólója voltam azoknak a világbajnoki és Európa-bajnoki helyezetteknek, akik nem kapnak életjáradékot. Elmondtam, hogy 45 évre a nyugdíjam 57 ezer forint, de nem rólam van szó, van olyan ózdi edző, aki 41 ezer forintos nyugdíjból és 16 ezer forintos özvegyi járadékból él, pedig háromszor nyert Kassán, a világ második legöregebb maratoni versenyén, arannyal van kiírva a neve a város főterén, és a budapesti EB-n volt harmadik. Melyik magyar ember sajnálna tőle havi 20-25 ezer forinttal többet? Győzikére meg van pénz. Sajnos annak nincs hírértéke, ha valaki elsöpri az öreg háza elől a havat. A médiának is oda kellene állnia az érték mellé.

Pech, hogy csak az olimpiai érmesek kapnak életjáradékot. Főleg a 60 éven felüli korosztály kiérdemelne egy kis támogatást ott is, ahol „csak” világbajnoki-, vagy Európa-bajnoki érem van a vitrinben. Ezt az ötletemet elsöpörték, pedig bementem a Parlamentbe, vagy 70-80 képviselővel beszéltem, sírtam, elmentem a szakszövetségekbe, mindenhol azt mondták, hogy igazam van, utána mégis lesöpörték az ügyet.

– Nyolc éve indult a választásokon. Milyen tervei voltak?

– Beléptem a Kisgazda Pártba, de már nem politizálok. Máshogy nem kaptam volna meg a megyei díszpolgári címet. „Emberként” ezt nem kaptam volna meg, csak politikusként. Pedig 34 évig én tartottam az országos csúcsot, és azt az időmet még salakon értem el, salakon még meg se közelítenek. Ez olyan, mintha összehasonlítanánk, hogy valaki bambusszal vagy üvegszálas rúddal ugrotta át azt a magasságot. Nem mindegy. Világranglista vezető voltam, csak pechem volt, hogy az olimpiát (1968, Mexikó, 24. hely – a szerk.) magaslatra vitték fel, tengerszinten a legrosszabb esetben is harmadik lehettem volna, mert rá egy hónapra több embert is megvertem közülük.

 

A sikertörténet

– Volt olyan tanár vagy edző gyerekkorában, aki nagy hatással volt önre?

– Csóró családban nőttem fel az anyukámmal és az öcsémmel. Anyám a pékségben dolgozott, este meg a fát hordta az erdőből. Rengeteget dolgozott, és nagyon sok mindent kibírt.

Nekem szerencsém volt, hogy jött a sport. Egy gyerek szólt, hogy menjek el az SBTC-be, és bekerültem egy nagyon jó kis lelkes közösségbe. Normális élet volt.

Nem kellene szégyellni átvenni jó dolgokat másoktól. Ott vannak például a japánok, akiket csodálok. Megadják egymásnak a tiszteletet a hajlongással, és a pénzt is meg tudják becsülni.

Falusi gyerekként még kukoricát is fosztottam, nagyanyám mesélt, mi meg hulla fáradtan éjfélkor is azt fosztottuk. Olyan élmény volt, hogy azt a mai fiatalok nem értik meg soha. Ki se mozdulnak otthonról. A szülők is sokat dolgoznak, így nincs, aki nevelje a gyerekeket.

Nem ismerik a fizikai munkát. Én több, mint 400 ezer kilométer futást írtam le edzőnaplóban, de összesen már háromszor jártam volna meg a holdat, csak ezzel az ember nem dicsekszik.

A régi öregeket is csodáltam, akik 80 évesen hátizsákkal jöttek vissza a Don-kanyartól. Most meg Schirillától vannak elájulva, hogy 0 fok körül bemegy a Dunába. 75 évesen egy kazahsztáni emberke a -50 fokos vízben úszott, az a teljesítmény.

– Hogy „futott be”?

– Ez egy isteni szerencse volt. Az egyik srác szólt, hogy menjek el atletizálni. Elmentem, megszerettem, aztán kibontakozott az őstehetségem. Ugyanis apám 100 kilométerre hajtotta el a tehenet Bükkaranyosról Debrecenbe. Őt ezért csodáltam, és talán tőle örököltem a szívósságát. Ráéreztem a sportra és szerettem is. Jöttek a kis sikerek és élmények. Manapság a kevés verseny miatt a sikerélmény is kevés. Régen városon belüli bajnokságok is voltak, manapság meg egy megyebajnokságon nincs annyi ember. 11 éves korig csináljon a gyerek mindent. Akkor üljenek le a szakemberek, és döntsék el, hogy melyik gyerek milyen sportágat visz tovább.

– Voltak irigyei, amikor kezdett sikeres lenni?

– Mindig volt. Ezzel nem szabad foglalkozni, csak a cél lebeghet a szemünk előtt. Sok ember megváltozott körülöttem, amikor 1964-ben kikerültem a tokiói olimpiára. Addig hülyének néztek, amiért futkározok. Engem ez se érdekelt csináltam a dolgom. Ilyenek az emberek. Nem vagyunk egyformák, az unalmas is lenne. Persze sokan támogattak is. Az ember ha dolgozik, előbb-utóbb elismeri a másik is.

– Soha nem érdekelte, hogy fiatalokkal foglalkozzon?

– Egy évig edzősködtem, csak az a baj, hogy én nem tudom megtanítani a gyerekeket arra, hogy ha valahova bemegy, akkor kopogjon. Amikor egyszer az egyik srác rágógumival jött ki az edzésre, szóltam az osztályfőnökének, hogy adjon neki valamilyen figyelmeztetést, de azt felelte, hogy ő ilyenre nem adhat. Ha egy felnőtt nem partner, akkor nem tudok mit csinálni, pedig ingyen edzősködtem volna. Az ország többi részében ez máshogy van, Nógrádnak és Hevesnek is lépnie kéne.

– Korábban szóba került a család. A felesége hogy viselte, hogy mindig edzésen és versenyen van?

– Hát, eltűrte. Úgy volt vele, hogy hoztam haza neki vázákat, meg divatcikkeket vettem neki külföldön. Annak is örült, amikor a cikkekben olvasott. Áldozat nélkül nincs hazafiasság.

– A munkával hogy állt?

– A Kádár-rendszerben elég jól működött az, hogy a válogatott versenyzőket hogyan támogassák. Voltak kikérőim és edzőtáborokba is mehettem. Műhelyeket festegettem, de nem nagyon kellett megszakadni, de ehhez eredményt kellett felmutatni.

Amikor ifjúsági válogatott voltam, egy fél évig nem volt munkám, lebegtem, aztán ez is megoldódott. Abban az időben jobban odafigyeltek erre.

– Katonának el kellett mennie?

– A 3 hónapos katonaságom is csak jelképes volt, közben 7200 kilométert futottam. Egy hónap után elmentem a gyengélkedőbe, két hónapot ott úsztam meg. Vissza akartam menni, de mondták, hogy ne menjek, mert legalább van kivel beszélgetniük. Dörzsölt voltam. Egyszer kijárási tilalom volt, de az őrnek azt hazudtam, hogy engem az alezredes most is kiengedett futni, aztán nagy nehezen kimehettem. A cél érdekében mindent megtettem. Az szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint egy jó zsidó. Mindent föltettem arra, hogy sok munkával elérjem a célom.

– A vízóra leolvasás és a vattacukor árusítás hogy jött?

– Ez már az aktív sport után volt. A legtöbb versenyző, aki abbahagyja a versenyzést, belekerül egy légüres térbe. Szegény Iharos is rászakadt az italra, pedig ez Magyarországon nincs még egy akkora sportoló, mint amilyen ő volt.

Nekem is nehéz volt eleinte. Először ruhatáros voltam, már ott kezdtem én is iszogatni, mert az volt a lehetőség. Valahol túl sokat szenvedtem ahhoz életemben, hogy ne tegyem magam tönkre öregkoromra is.

Azt is próbálom sulykolni, hogy ha az ember elkezdett sportolni, akkor amíg mozogni tud, folytassa azt. Inkább akkor el se kezdte volna, ha abbahagyja, mert azzal sokkal többet árt a szervezetének. Több élsportolónál lehet látni, hogy amikor abbahagyja a mozgást, tönkremennek. Le a kalappal Székely Éva előtt is, aki 78 évesen is kimegy az uszodába és jópofáskodik a gyerekekkel.

A munka mellett is futottam. Amikor vízóra leolvasó voltam, a kutyánkkal futottam sokat. Betartottam, hogy hetente 2-3-szor azt az 5-6 kilométert lefussam. Volt egy időszak, amikor nem nagyon mozogtam, de aztán megértem az újrakezdés csodáját is.

– A nyugdíjaztatást hogy viselte?

– Akkor is kétéltű voltam, Bükkfürdőn is sok időt eltöltöttem, így nem tört rám a hirtelen plusz szabadidő. Vallom azt, hogy az alföldi embernek a hegyekben is kell egy üdülő, és fordítva. Az az ember él, aki megadja a munka után a kikapcsolódást a testének is. Az hogy te otthon van, azzal nem pihen. Aktívan kell kikapcsolódni is. A szervezet olyan nagy gazember, hogy néha nem esik jól kimenni futni – az idő múlásával egyre többször –, de akkor mégis ráveszem magam. Ez az akarat kérdése. Idős korban is. A szervezetem azt mondja, hogy hagyjam el magam, de én azért se hagyom, azért is megyek. Én már magamnak csinálom, önmagamnak kell, hogy éljek. Az egészséget nem lehet pénzért megvenni, azért mindenkinek magának kell valamit tennie. És erre minden embernek lehetősége van. A futás pedig a legolcsóbb és a legegészségesebb sportág.

Nem is állhatok le. Fénykoromban percenként 36-37-et vert a szívem percenként. Egy ilyen erős szervezet nem állhat le, mert azzal tönkreteszem. Most is meg kell izzadnom.

– Hogy megy a futás?

– Most már csiga lassan megyek. Nem is az a lényeg. Tegnap is az unokámmal kapaszkodtam fel az emelkedőkre, de azért sem sétálok.

– A szeniorbajnokságok nem érdeklik?

– Álmodoztam is róla, hogy milyen jó lenne ott is eredményeket elérni, de most már egyre kevésbé. Amikor abbahagytam az élsportot, jobban érdekelt. Hiányoztak a sikerélmények és az örömök, amiért meg kellett szenvednem.

– Mi fontos a sportban?

– Két dolog. Az egyik helyes táplálkozás. Időskorban minél vitamindúsabban, szénhidrátokban gazdagon kell táplálkozni. Főleg halféléket. Én olívaolajjal eszem például a tojást is. Természetesen is kell táplálkozni. Nekem nincs olyan napom, hogy ne egyek kétszer mézet. Egy kg méz vetekszik 2 kg tojás, vagy 3 kg hús kalóriatartalmával, plusz gyógyszereket is tartalmaz. Nyugaton minden reggelinél ott van a méz és a barnacukor, ami természetes. Az ember nem keresi a bajt, szeretek egészségesen élni.

A másik fontos dolog, hogy a legnagyobb terhelést hozzuk ki a gyerekekből a legjátékosabban.

Régen az időseknek nem kellett sportolniuk, mert annyit dolgoztak, kapáltak. Mára ez is megváltozott, a mai emberek nem mozognak. Az is elég lenne, ha kimennének megnézni, hogy na, az a fa például mennyit hajlott. Például én is makkokat szedtem, a rokonok is korán keltek, egész nap mozogtak.

– Miben változott fiatalkorához képest?

– Régebben nagyon sokat viaskodtam bizonyos dolgokban, de mostanra lenyugodtam.

– Hogy telik manapság egy átlagos napja?

– Télen többet tudok sportolni, sokat síelek. Nyáron kevés időm marad futni, sokat méhészkedek, kapálgatok. Nyáron több versenyre is eljárok, de időm nagy részét a feleségemmel Berekfürdőn töltjük.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s