A sport mindenen átsegítette


ATLÉTIKA – Beszélgetés a hosszútávfutó Kadlót Zoltánnal

Ha cikk készül Kadlót Zoltánról, a Salgótarjáni Atlétikai Club hosszútávfutójáról, már nem nagyon találni olyan jelzőt, amit nem sütöttünk volna el klasszis teljesítményére. December 13-án ünnepelte a 44. születésnapját, de még mindig ő Nógrád megye elsőszámú atlétája. Ahhoz sem fér kétség, hogy ő megyénk egyik legismertebb sportolója, és országszerte nagy tekintélynek örvend. Mostanság a Városi Sportcentrum gondnoka, edz, és edzősködik. Félmaratonon országos csúcstartó (62:22 perc, Belgrád, 1996), számtalan korosztályos és háromszoros felnőtt magyar bajnok, háromszor szerepelt mezei világbajnokságon csapatban, és ő volt a legtöbbször győztes csapat tagja a Bécs-Budapest Szupermaratonin. 15-ször szerepelt a felnőtt-, és több tucatszor a korosztályos magyar válogatottban. Vele beszélgettünk.

– Mint a Petőfi Általános Iskolában majdnem mindenki, én is a sífutással kezdtem el sportolni – kezdte az atléta. – Emellé jött nyaranta a futás, ami később megmaradt, mert itt is eredményes tudtam lenni. Mivel tanyán nevelkedtem, úgyis mindig szabadban voltam, és ha a buszhoz kellett menni, sokszor szaladtam a két kilométerre lévő megállóhoz. Amikor elkezdtem sportolni, előnyt jelentett, hogy sokkal jobb az állóképességem, mint a többieknek, és ennek fontosságát már gyerekfejjel is megértettem.

– Hogy emlékszel vissza az első sikerekre?

– Szintén tanyasi nevelkedésem miatt nagyon csodálatos volt, hogy a sportnak köszönhetően eljuthattam Budapestre, vagy például a sízőkkel Csehszlovákiába. Fantasztikus volt, amikor 1976-ban serdülőként bejutottam a válogatottba, és szerelést kaptam. Nagy becsben tartottam, mindig is ereklye volt számomra, hiszen nem a boltban vásároltam meg, hanem kiérdemeltem. Kuriózumként éltem meg, hogy a hazámat képviselhettem, és ezt már gyerekként is átéreztem. Minden kis győzelem nagy hatással volt rám, és soha nem éreztem, hogy fárasztana a sport.

– Mi jelentette az első határkövet?

– Amikor 1983-ban Londonban az Európa Kupa „A” döntőjében 5000 méteren a nyolcadik lettem. Nagyon nagy élmény volt, hiszen minden nemzet legjobb „ötezrese” csapott össze, és igazán nagy nevekkel versenyezhettem. Az 1986-os liszaboni mezei világbajnokságra is szívesen emlékszek vissza, mert az addigi legjobb magyar helyezést értem el, és bár ez a mezőny első harmadának végét jelentette, még így is világklasszisokkal harcoltam a helyezésekért.

– Mikor kezdtél el dolgozni?

– Sokáig a sportból éltem, a munka később jött, akkor már leszálló ágban voltam. A tarjáni acélgyár hanyatlása miatt 1993-ban egy évre a fővárosba, a BVSC-be szerződtem, ahol bajnok és válogatott is voltam. Akkoriban rengeteg csodaszép utcai versenyen vettem részt, bejártam egész Európát. Utána visszatértem az Öblöshöz.

– Sosem bántad meg, hogy nem maradtál a fővárosban?

– Akkor már a pesti egyesületek is hanyatlottak, így a tarjániak se ajánlottak sokkal rosszabb feltételeket, mint a BVSC. 17 évesen itt voltak értem a Csepeltől, azt bánom, hogy akkor nem mentem el. Emlékszek, egyszer késő este jöttek el a tanyára, hogy le szeretnének szerződtetni, de én az iskola miatt nem mentem, az érettségi után pedig már ez nem volt célom. Pedig nagy szakadék volt a főváros és a vidék között, ebből a régióból nehezen hívtak meg bárkit is a válogatottba. Mai fejjel nem így döntöttem volna. A mostani fiatalok helyében még külföldre is elmennék.

– Azt nem bántad meg, hogy a sportnak éltél, és nem tanultál meg inkább valamilyen szakmát?

– Bizonyos szinten igen. Azt sajnálom, hogy nem hangoltam jobban össze a tanulást a futással. Szabadon éltem, és senki nem volt mellettem, aki a tanulásra ösztönzött volna. Tarjánban csak a PSZF volt, az meg nem érdekelt.

– A család hogy viselte, hogy sokat vagy edzésen és versenyeken?

– A feleségem, Noémi már így ismert meg. Akkor is sokat voltam távol, amikor még csak jártunk. Nagy teher nehezedett rá, de vállalta, hogy két gyermekünket felneveli. Igazából mostanra értette meg, hogy ha nem kapok érte semmit, akkor is kimegyek futni, mert másképp nem érzem jól magam. Sokat köszönhetek neki.

– Mostanában edzősködsz is.

– Csak belecsöppentem. Igazából ez nem is edzősködés, csak segítek a többiek felkészülésében. Még nem tudok igazán rájuk koncentrálni. Bár futás közben kontrollálhatom őket, de ez nem ugyanaz, mintha a pálya mellett állnék, és onnan segítenék. Igazából könyvből nem lehet megtanulni a futást, a 30 év tapasztalata a legtöbb, amit át tudok nyújtani a fiataloknak. Nem vagyok röghöz kötött, tudok változtatni az edzéseken, és azt hiszem, ezért szeretnek, akikkel együtt tudok dolgozni.

– És szeretnél olyan pálya mellett álló edző lenni?

– Ez nem tőlem függ. Szeretnék versenyzőket kinevelni, de ahhoz nagyon kevesen vagyunk. Van 3-4 ügyesebb ember, de ők úgyis elkerülnek a városból az iskola miatt, és utána sem jönnek vissza.

– Mi a véleményed a mai magyar atlétika helyzetéről? Miben változott az elmúlt évtizedekben?

– Sokkal rosszabb a mai helyzet. Akár a létesítményekről, akár a pénzről, akár az orvosokról legyen szó. Elanyagiasodott az atlétika is. Nem is csodálkozok, hogy ilyen környezetbe nem jönnek futni a gyerekek, és a tanulás miatt perifériára is került a sport. Régen egy érettségivel el lehetett helyezkedni, ma többet kell hozzá tanulni. Több kedvezményben volt részünk, voltak sportállások, és még lakáshoz is könnyebben jutottunk. Ma a családnak kell fedeznie, ha a gyerekük sportolni szeretne, másképp szakmára van szükség a megélhetéshez. Nekünk még volt időnk mindkettőre.

Emellett nagyon leszűkült az élmezőny. A maiak csak ámulhatnak a régiek eredményein. Az akkori ötvenedik eredménnyel ma simán az első hatban lehetne végezni. Sokkal kevesebben sportolnak. Rengeteg stadion szűnt meg. Salgótarjánban sincs egy se, pedig szerintem ez a 21. században nem egy nagy elvárás egy megyeszékhelyen. Fiatal koromban, amikor Németországban jártam, már a legkisebb faluban is rekortán pálya volt. Mostanra itt, Magyarországon is sok van, de elfogyott az élmezőny. A szabadidős versenyeken sokan indulnak, de közöttük kevés olyan van, aki rendszeresen fut.

– Mi a véleményed a nógrádi atlétika helyzetéről?

– Nógrádi atlétika szinte nem is létezik. Túlélésre gazdálkodunk, és közösen próbálunk küzdeni. Egy létesítményre lenne szükségünk, mert amíg nem tudjuk megmutatni a gyermekeknek, és a szülőknek, hogy egy kulturált bázis várja őket, addig ne is várjuk el tőlük, hogy atletizáljanak. Jó kezekben lennének, és lehet, hogy nem lenne mindegyikükből élsportoló, de legalább egészségesek maradnának, ami a mai világban sajnos egyre ritkább. A létesítmény biztosítása a városvezetés feladata lenne. A Kohász stadionban lévő futófolyosóban például 5-6 sportág is megférne, nem is beszélve a pályáról.

– Hogy viseled, ha nem nyersz?

– Most már könnyebben, nem létfontosságú a győzelem. Régebben – igaz, hogy csak egy napig – kudarcok után megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet. Inkább munka volt, bár természetesen szerettem is. A nászutunk, sőt, még a gyerek születése is az edzésekhez volt igazítva. Szakadó esőben például most már nem megyek ki futni. Már öröm a sport. Ha gyengébbektől kapnék ki, az viszont megviselne. Pedig sokkal fiatalabbak nálam, több versenytársam a fiam lehetne, így nem is lenne olyan nagy szégyen.

– Mit jelent számodra a futás, a sport? Miért ajánlanád, hogy a fiatalok sportoljanak?

– A sport engem mindenen átsegített. Az anyukám a kezeim között halt meg, az egyik fiam, Dávid pedig nemrég súlyos balesetet szenvedett, ezeken a sport miatt tudtam továbblépni. Főleg az állóképességi futás jó gyógyír ezekre. Ha jó kedvem volt, azért futottam, ha ideges voltam, és fájt a fejem, 15 kilométer után teljesen helyrejöttem. Sokszor tudtam a futásba menekülni, és sokszor történt meg, hogy nagy döntéshelyzetekben máshogy láttam az adott témát, mint a futás előtt. Azt hiszem, máshogy tudunk gondolkodni. Keményebbé, kitartóbbá és erősebbé válhatunk a sportnak köszönhetően. A másik része az egészség megőrzése, a betegségek nagy részét ki lehet kerülni a sportolással.

– Kedvenc verseny, versenyhelyszín, példakép?

– A hollandiai Bredában például a tengerben kellett futni egy homoksávon, ahonnan ideiglenesen visszahúzódott a víz. A párizsi félmaratoni is nagy élmény volt, hisz 25 ezren indultak rajta, de majdnem minden utcai versenyt nagyon szerettem. Szívesen futottam Svájcban, de nagy élmény volt Puerto Rico is, hiszen mielőtt kiutaztam volna, és amikor visszaértem, itt hatalmas hó volt, ott pedig 30 fokos kánikulában versenyeztünk. Eléggé „Tour de France hangulat” volt, mert rengetegen álltak az út mellett, és még a himnuszokat is eljátszották. Fantasztikus érzés volt.

Példaképem viszont sosem volt. Mindig volt előttem valaki, akire hasonlítani akartam, vagy megfogott az életfelfogása, de ez mindig csak ideig-óráig tartott. A focistákat viszont istenítettem. Mindig arról ábrándoztam, hogy engem ünnepelnek a góljaim után, és nem arról, hogy megnyerek egy futóversenyt.

– Milyen terveid vannak még az életben?

– Minél tovább szeretnék sportolni, és egészséges maradni, de ez a kettő úgyis együtt jár. Minél több versenyen elindulni. A sporton kívül is szeretném megtalálni az énemet, amit mellette is szeretnék csinálni, de a sportolást soha nem hagynám abba.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s