Visszatérés az életbe és a sportba


Beszélgetés a súlyos betegségből kilábaló Földi Lászlóval

Három sportágban, sportlövészetben, biatlonban és rádiózásban is letette már a névjegyét, sportolóként és edzőként is szép eredmények fűződnek a nevéhez. Az idén 63 éves Földi László elé nemrég az eddigieknél nehezebb feladat tornyosult, alig egy éve ugyanis közölték vele orvosai, hogy leukémiás. A télen sokan lemondtak róla, ő azonban – sportmúltjából is erőt merítve – felkelt a betegágyból, és már több versenyre is elkísérte a salgótarjáni biatlonosokat, sőt, már pár rádiós viadalon is elindult.

A sportoló

– Hogyan került az életébe a sport?

– Az 1960-as években még más volt az emberek hozzáállása a sporthoz, és a sport is másként állt az emberekhez. Azt hiszem, szerencsés időszakban voltam gyermek, hiszen akkoriban sok-sok példaképre nézhettünk fel a sport és a család területén. Természetes volt, hogy reggeltől estig kergettük a labdát, hogy számháborúztunk, hogy a homokos hegyoldalon magasat ugrottunk, jártuk az erdőt-mezőt. Csicsókát, erdei és kerti gyümölcsöket ettünk… Természetes közege volt ez a sport utánpótlásának. Mint ahogy az is természetes volt, hogy több mindent kipróbálhattunk, és ki is próbáltunk. Sakkoztunk, ping-pongoztunk, atletizáltunk, de leginkább fociztunk. Jó kis csapatunk volt már gyerekkorban, és sokáig együtt maradtunk, együtt játszottunk. Aztán egészen fiatalon kezdett érdekelni egy kicsit másabb sport, a lövészet. Először persze csúzlival, a saját magunk által készített íjjal, nyílvesszővel, majd később a szüleimtől kapott légpuskával. Ekkor derült ki, hogy az idősebbektől is biztosabb a kezem. Közülük néhányan már bejártak a kisvasúttal a Zagyvarakodói lőtérre. 13 éves lehettem, amikor engem is elvittek, edzésre a Salgótarján Városi Lövészklubba. Én voltam az akkori idők legfiatalabb kezdő lövésze, hiszen mindjárt az elején felfigyeltek arra, hogy lehet belőlem valami. Ott maradtam, és negyven évig szinte minden nap a lőtérre vezetett az utam. Először mint versenyző, később már versenyző-edzőként, majd edzőként. Természetesen egy ideig a többi sportággal sem hagytam fel, egészen addig, amíg a sorozatos edzések ezt megengedték.

– Milyen eredményeket ért el?

– Nem voltam igazán az élmezőnyben, de nem is volt akkoriban könnyű odakerülni, amikor egy országos bajnokságon tíz olimpiai és világbajnokkal kellett megküzdeni. Hammerl László, Varga Károly, Nagy Sándor, Nagy Béla, Abonyi György, hogy csak a legnagyobb neveket említsem. Ám egyszer így is megadatott, hogy a hetedik helyen végeztem az ob-n, a lövészklub színeiben. Nagyon büszkék voltunk erre az eredményre, hiszen ekkor a sok-sok vidékbajnoki cím mellett a nagy fővárosi versenyzők közé sikerült ékelődnöm. Fekvő testhelyzetben voltak elfogadható eredményeim. Életem legjobbját Katowicében lőttem, 597 köregységet, tehát a 60 lövésből 57-szer találtam tízest, és háromszor kilencest.

Az univerzális edző

– Hogyan jött az edzősködés?

– Itt, Salgótarjánban én voltam az első, aki fizikai edzéseket is terveztem magamnak a lövész-edzéseken kívül. Ezt akkoriban még sokan butaságnak tartották. Ma már tény, hogy e nélkül nem megy. Aztán én lettem a lőtér legfiatalabb „bá”-ja. Hiszen a lövészetben nem edzőspori, mester, vagy ilyesmi, hanem a „bá” jelentette az edzőséget. 23 évesen már Lacobá lettem. Tanultam, edzettem, gyerekeket tanítottam a sportág alapjaira, csínjára-bínjára. Sok száz gyereket neveltem a sportra és természetesen az életre. Tajti Béla, Lukinich Andrea és Nagy Gyula voltak ez első országos bajnokaim, s persze később sokan mások. Három évig az MHSZ válogatott edzője is voltam.

Földi László (balra) Londonban, Holló Miklós edzővel, útban Kanada felé, a junior biatlon vb-re.

Földi László (balra) Londonban, Holló Miklós edzővel, útban Kanada felé, a junior biatlon vb-re.

– Egyszer egy megsérült kis birkózó srácot javasolt edzője, hogy milyen szorgalmas, de a húzódása nem akar javulni. Próbáljuk ki a lövészetben. Ő volt Papanitz Zoltán, a későbbi világbajnok. Különös sztori, hogy miként lett pisztolyos. Szorgalmasan járt edzésre, ám légpuskával nem fért be a legfiatalabb csapatba, de jutalomból eljöhetett Nyíregyházára az akkor még működő csapatversenyre. Ám az élet fortélya, hogy ez egyik pisztolyos kis srác „rosszfát tett a tűzre”, és nem engedték el. Nem volt más lehetőség, hogy a büntető pontokat elkerüljük, a szállodai szoba falára ragasztott kis fekete pontra tanítottam meg Zolikát célozni, és a légpisztolyt kezelni. Vasárnap aztán lőállásba állt. 91 köregységet ért el az első 10 lövése során. Nem akartunk hinni a szemünknek későbbi edzőjével, Dormán Jóskával. Persze aztán elfáradt. Nem úgy később az edzéseken. Fantasztikus akarattal, lelkesedéssel készült, aminek meg is lett az eredménye.

– Így visszatekintve, milyen edző volt?

– Ezt nem tisztem eldönteni, erről az eredmények beszélnek. Elsősorban a sporteredmények. De azért nagyon büszke voltam, amikor a hatvanadik szülinapomra megleptek volt versenyzőim. Több mint ötvenen gyűltek össze a világ minden tájáról. A sporteredmények mellett, szinte mindenki diplomás, elismert ember a civil életben is. Erre éppoly büszke vagyok, mint a vb, Eb és a több száz országos bajnoki címre, helyezésre. Így utólag elmondhatom, hogy jó edzőnek lenni. A szakma mellett az emberség is elengedhetetlen, sosem kellett hatalmi eszközöket alkalmaznom pályám során, sokkal inkább partnereknek tekintettem a versenyzőket. Negyven év alatt összesen két edzésről késtem, persze önhibámon kívül, és bizony versenyzőim sem késtek, soha.

Sosem hagytam el Salgótarjánt, pedig fiatal lövészedzőként többször is hívtak egy nagy pesti egyesületbe. Aztán a következő évben a Salgótarjáni Lövészklub nyerte az országos bajnoki pontversenyt…

– Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó sportlövőnek?

– Természetesen – a tehetség mellett – hatalmas akaraterővel, kitartással, szorgalommal kell rendelkeznie, aki ezt a sportágat választja. Itt alapvető, hogyan tudja a versenyző leküzdeni a versenylázat, itt nincs lehetőség rezzenésre sem. A sportlövésznek tízest kell lőni! Nem egyszer, hanem mindig. A kilences már hiba. Aki élvonalbeli sportlövő szeretne lenni, annak sok más dologról le kell tudni mondani. Az állóképesség, erőnlét megtartása elengedhetetlen. A sportlövőnek is vannak fizikai, erőnléti edzései, no és persze futóedzések is. A felkészülésen belül csak az arányok mások, mint más, ismertebb sportágakban.

– Hogyan látja a mai magyar sportlövészet helyzetét?

– Elég régen átkerültem a biatlonhoz, így kevés a rálátásom. Természetesen figyelemmel kísérem az élvonal eredményeit, és nagyon lelkendezik a szívem a sikereken, s bizony összeszorul, amikor arra gondolok, hogy ma már nem hallhatunk salgótarjáni lövészsikerekről, mert nincsenek. Már versenyzők sincsenek, csak hobbi lövők.

– Egy másik nagy szenvedély, a rádiózás a mai napig tart… 

– Kicsi gyerekként, egy könyv hátulján találkoztam először a morze-jelekkel. Majd amikor az akkori MHSz-ben dolgoztam edzőként, ismét előkerült a gyermekkori ismeret. Levizsgáztam, s bár más sportágban dolgoztam, de a rádiózás párhuzamosan végig kísérte életemet. Ebben a sportágban tagja voltam a többszörös világbajnok magyar csapatnak, míg egyéniben Eb első, második és harmadik helyezésem is van. Tavaly a Zagyvaforrás Egyesület rádiós csoportjának tagjaként a kategóriámban a vb-n negyedik helyezést értem el.

– Ahogy szóba került, a biatlonosok is sokat köszönhetnek önnek…

– Sportlövőként 1978-ban kerestek meg az SKSE sízői, hiszen a biatlon szakág akkor volt feljövőben. Kezdetben egy-egy edzésen segítettem nekik az alapok megismerésében, majd később odakerültem edzőként, sportvezetőként a sízőkhöz. 1982-től edzősködtem a Petőfi SE-ben, majd 1987-től a sí és a biatlon átkerült a Petőfi Diáksport SE-hez, melynek én lettem az elnöke, főállásban. Már abban az időben is szponzorok, támogatók, szülők kellettek az élvonalban maradáshoz. Magam sosem voltam síző, még amatőrnek is csak enyhe túlzással lehetne említeni ez irányú tudásomat. Ám, a fizikai felkészítés és lövésztechnikai téren, illetve a sportvezetésben rendelkeztem olyan ismeretekkel, hogy odahívtak. A sífutás részére természetesen megvoltak a megfelelő szakemberek, akikkel együtt volt csak lehetséges az eredményes munka.

– Innen kikre emlékszik vissza szívesen?

– Sok tehetséges fiatallal találkoztam, dolgoztam, ám a legmeghatározóbb előmenetelükben a szorgalom, a terhelhetőség és a sport iránti elkötelezettség volt. Minden versenyző egy külön egyéniség, így a tehetség csupán egy lehetőség a kiemelkedő eredmény eléréséhez. Géczi Tibor, Bereczki Brigitta és Bekecs Zsuzsa sosem jutottak volna olimpiára páratlan szorgalmuk, kitartásuk, hozzáállásuk nélkül. Ebből az is adódik, hogy én sem lehettem volna a Lillehammeri téli olimpián a csapat hivatalos edzője, ha nem lettek volna a magyar élvonalban a versenyzőink, s nem csak az említettek, hanem sokan mások is. Földrajzi adottságaink páratlanul rosszak a téli versenyzésre, mégis sok szép eredményt értek el, de ebben meghatározó volt a nyári roller és nyári biatlon. Ezekben a nyári számokban világbajnokok, Európa-bajnokok, helyezettek voltak mindannyian. Sőt Zakopánéban a nyári biatlon Eb-n Bekecs Zsuzsa, Horváth Ágnes, Földi Kornélia, Lengyel Ágota bajnok lett a lengyelek, az oroszok és a szlovákok – sokkal esélyesebbnek tartott – váltója előtt. Jó volt ilyenkor hallani a magyar himnuszt, ami kezdetben nehezen került elő, hiszen nem számítottak a rendezők a mi sikerünkre, s a zászlónk is ritka vendég volt a rúdon, ezért kerülhetett fel fejjel lefelé, de a lényegen ez sem változtatott.

Visszatérés a sporthoz

– Aztán az élet közbeszólt…

– Fiam betegsége miatt feladtam mindent. Negyven év edzősködés után máshol kellett helyt állnom. Nem könnyű erről beszélnem, de itt is sok-sok részsikert értem el, ennek köszönhető, hogy fiam jelenleg egy otthonban – állapotának megfelelő viszonyok között élhet. Egy kicsit több időm lett ismét.

– És a sportra is több idő jutott…

– Tavaly megkeresett Reznicsek Balázs, hogy ismét tenni akarnak valamit – itt Salgótarjánban – a biatlonért. Igent mondtam, persze a koromnak megfelelő mértékben. Így kerültem ismét a fiatalok közé, a Nord Sport KSE jóvoltából.

– Miben változtak a fiatalok?

– Szinte mindenben, az azonban változatlan, hogy ma is vannak tehetségek, ma is létezik szorgalom, kitartás és vannak olyan családok, akik felvállalják, hogy csemetéjük élversenyző lehessen. Ma a legnagyobb változás, hogy a sí – és általánosságban – sport alól kihúzták a pénzügyi talajt, ezért a család nélkül ma már lehetetlen odakerülni az eredmény közelébe. Itt, a lakóhelyünkön különösen rossz a helyzet. Szinte minden, valaha szebb napokat megélt sportág zuhanórepülésben van. A labdarúgás, az atlétika, a sí, a vívás, az ökölvívás – hogy csak néhányat említsek – már csak csíráiban létezik. A leépülés régi keletű, és nem lenne bölcs dolog csupán az anyagi lehetőségekre kenni az egészet. Bizony, hibás sportszakmai döntések sora kellett a mai helyzet kialakulásához, melyre a mostani válság már majdnem csak az utolsó kenet.

Sokat változtak a fiatalok, nem igazán mernek a sport felé fordulni, hiszen a lehetőségek irdatlanul korlátozottak, és a legtöbbször már egyenesen gátak magasodnak az útjukban.

– Mi a véleménye a már említett Nord Sport alakulásáról, terveiről, melynek tiszteletbeli elnöke is?

– Előtte, egy évtizedig nem igazán szólt hozzám senki biatlon ügyben. Ami tőlem telhető, megpróbálok segíteni. Ismét edzést tartok, versenyekre utazok. Én is a saját pénzemen, akárcsak a gyerekek, szülők. Nincs felszerelés, lőszer, lőtér… A futó és fizikális felkészülés – Máté Csaba önfeláldozásának köszönhetően – nagyszerűnek mondható, szakmailag megalapozott. A fővárosi klubhoz tartozó nógrádiak is itt edzenek, velük is mi utazunk. Most is, mint az én időmben, azért kellett nekik oda igazolni, mert valamit legalább kapnak a felkészüléshez, versenyzéshez. Ez itt helyben – a mai feltételek mellett – nem lehetséges. A néhány lelkes – és az eredmények alapján – tehetséges versenyző megtartásához minimálisan a felkészülés, működés feltételeiben kellene, hogy a város az egyesület mögé álljon. Enélkül nem megy, mint ahogy a szülők nélkül sem. Ha majd legalább annyi támogatást kaphat ez a kis csapat, hogy ne a családi asztalról kelljen elvenni a jobb falatokat a versenyzőknek, hogy nekünk edzőknek a gyógyszer mellett ne kelljen még egy szlovákiai versenyre is kuporgatni, akkor talán ismét hosszabb lesz a lista egy-egy verseny után a tudósításokban.

Visszatérés az életbe

– Ismét kezdett beleszokni a sport légkörébe, amikor megint közbeszólt valami…

– Igen, tavaly nyártól heti rendszerességgel tartottunk megbeszélést – mint régen. Tervezgettünk. Felmértük a helyzetet, a lehetőségeket.

Aztán augusztus 19-én közölték velem, hogy leukémiás lettem. Borzalmas betegség. Kevés embernek sikerül legyőznie a rákot. Nagy küzdelem, reménytelenség. Öt hónap alatt háromszor tanultam meg újra járni. Hatalmas mélységből sikerült visszakapaszkodnom, és ebben sokat segített a sportmúlt. Bár még enni sem igazán tudtam, de már napi háromszor egy órát edzettem. Az ágyban fekve. Kezdetben már az nagy eredmény volt, hogy fel tudtam emelni a kezem, lábam, majd a félliteres üdítőt. Először egyszer, majd tízszer, majd hússzor, aztán már a másfél literest, s a lábam is felemelkedett az ágyról. Először egyszer, majd tízszer, majd hússzor, aztán terhelve. Felálltam. Életem nagy versenye volt ez, de legyőztem a rákot, persze ehhez kellettek az orvosok, nővérek, a család és a barátok is és természetesen a hit is.

– Hogy van most? Mivel tölti a mindennapokat? Tervek?

– Köszönöm jól vagyok. Ma, nomád körülmények között, de már edzést is tudok tartani, és két szlovákiai versenyre is el tudtam menni a versenyzőkkel. Augusztusban kell ismét mennem fenntartó kezelésre. Jelenleg is sokat edzek, hogy erőnlétem tovább javuljon. Lépcsőzés, hasizom, guggolás…

Írok, verselek, tudásom szerint segítek másoknak az irodalom terén, kis csapatommal Zagyvaróna civil életében is ténykedem, szerkesztem a kis helyi újságot. Szóval nem unatkozom.

Ami a sportot illeti, remélem, hogy rádiózásban idén sikerül előrelépnem, amiben sokat segítenek amatőr társaim. A biatlonban is vannak tervek. Ezek elsősorban arra koncentrálódnak, hogy sikerüljön Salgótarjánban ismét a helyére segíteni ezt a hajdani sikersportágat.

***

Az alábbiakban Földi László írása olvasható, a küzdelemről:

Méteres zsíros kenyér – mannával gazdagon megszórva

Életünk során sokszor megtorpanunk egy pillanatra, mert egy-egy olyan pont mindenkit elér, ami nem kerülhető meg. Az ember megy az útján – csetlik-botlik, rohan kacagva, sajdulva vidul, ölel, bőg – mit Isten által jelölve vélünk. Aztán – egyszer csak –, rázós lesz az az út, égig érő hegyre tart vagy végtelen szakadékba. Megíratott – mondogatjuk. Igen, azt hiszem megíratott…

…Nem adom fel. Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz… A francba, kemény. Nem baj a másik kézzel is… Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz… Lassan, mert csak úgy ér valamit. Azaz, most még lábemelés… Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz… A másikkal is… Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz…

Gyöngyözik a homlokom. Ez volt ma a harmadik óra. Edzek. Napi háromszor egy órát. Járni? Persze, majd talán… Egyszer… Először talán a keretre kéne tudni felállni, aztán azzal ismét megpróbálni: menni… Menni. Hmmm. Milyen egyszerű: menni… Lóg rajtam a bőr az izom helyén, a reggeli egy percet marad bennem, s máris a pelusban landol. A saját pelusban, mert 62 évesen ismét kipróbálom ezt a kackiás viseletet, ugyanis a napi három államilag dotált után a többi 8-10 darab már saját menedzselésű pelus…

Ne higgyétek, hogy meggajdultam, csak hirtelen, váratlanul rám köszönt a kaszás, sármosan vigyorogva nyújtotta kezét – neki már a bőr sem járja –, farkát mézbe mártva, méteres zsíros kenyeret ígért – mannával gazdagon megszórva. Keményen tiltakozik az ember énje, de ez őt nem érdekli, széttárt combú kurvákról pusmorog, táncos kezű simogató lányokról és szemétre vágott kínokról. „Minek görcsölsz, te idióta? Még hogy járni, meg edzeni? Minek? Gyere inkább repülni, innen fentről a lent csak egy röhej! Kapj a bogyódhoz!”

Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz… Lassan, mert csak úgy ér valamit. Azaz, most még lábemelés… Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz… A másikkal is… Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz…

– Lacibá! Vigyázzon! Nem kéne annyit mennie azzal a kerettel, még elesik. Megint.

– De jó hogy jöttél, Nellike – minden nap, ha kellett kétszer is jött az én lányom a barátjával, sőt két napig (a grízesebb időben) alvás helyett is borogatást pakolt. S jött a hű társam, és a nővérem becsülettel.

Még egy folyosóhossz, és megvan az 500 méter. Hú. Jól elfáradtam. Már csukladozik a lábam. Még 10 méter, még egy… Irány a rötye, mert azért még naponta – tán tízszer is – átütő program a fosás. Azt mondják mellékhatás. Minden mellékhatás, de van. Kitartóan…

Méghogy: Méteres zsíros kenyér – mannával gazdagon megszórva. Kell a francnak. Nekem még dolgom van itt lenn. Ebben az ínszakasztó világban…

Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz… Lassan, mert csak úgy ér valamit. Azaz, most még lábemelés… Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz… A másikkal is… Tizennyolc, tizenkilenc, húúúsz…

Megcsapott a szele, de legyőztem a rákot. Az orvosokkal, nővérekkel, családdal és a barátokkal. Bár még utószelével meg-megküzdök, de legyőztem.

– Lacibá! Nem kéne annyit lépcsőzni! De örülök. Nagyon jól néz ki…

Életünk során sokszor megtorpanunk, egy-egy olyan pont mindenkit elér, ami nem kerülhető meg. Az ember megy az útján – csetlik-botlik, rohan kacagva, sajdulva vidul, ölel, bőg – mit Isten által jelölve vélünk. Aztán – egyszer csak –, rázós lesz az az út, égig érő hegyre tart vagy végtelen szakadékba. Megíratott – mondogatjuk. Igen, azt hiszem megíratott…

Ne add fel! Te se add fel!
Nekem sikerült. Neked is sikerülni fog!

.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s