Van kikre büszkék lennünk


OLIMPIA – Nógrádi kötődések a nyári olimpiákon

A közelgő olimpia apropójából összegyűjtöttük, hogy az eddigi ötkarikás játékokon milyen nógrádi eredmények születtek. Olimpiánként és ABC-sorrendben is összegeztük az eddigi teljesítményeket.

1896 – Athén

Szokolyi középen 1896

Szokolyi középen 1896

Már az első olimpiai játékokon is szerepelt olyan versenyző, aki szűkebb hazánkhoz kapcsolódik. Szokolyi Alajos (Kisgaram, 1871. június 19. – Bernece, 1932. szeptember 9.) sportoló és sportmecénás, a magyar atlétika hőskorának kiemelkedő alakja volt. Három éves korától keresztapja (Schőn Alajos) ipolysági házában, valamint a szomszédos Bernecén (Bernece és Baráti 1928-ban egyesült, a település 1950-ig Nógrád és Hont vármegyéhez tartozott, ekkor Pest megyéhez csatolták) nevelkedett. 1890-ben a Magyar Atlétikai Club tagja lett, a ragyolci születésű Zsingor Mihály tanítványaként. Az 1896-os athéni olimpiára angol segítséggel készült, az újkori olimpia első számában, 100 méteres síkfutásban 1-es rajtszámmal indulva (rajthoz szólítása a modern olimpiai játékok effektív kezdetét jelentette), 12,6 másodperccel harmadik (akkoriban még nem osztottak bronzérmet, a távon azóta sincs jobb magyar eredmény), majd hármasugrásban – egyetlen érvényes kísérlettel – negyedik lett (12,30 méterrel), a 110 méteres gátfutásban a döntőbe jutott, ahol nem indult el. A ténylegesen 100 méter hosszú, nyolc gátas verseny előfutamában a hetedik gáton bukott, de így is második lett. A rendezők a döntőben csak a két előfutam győztesét engedték indulni, harmadik helyezettet nem értékeltek és nem is hirdettek. A Sport-Világ április 26-i száma így kommentálja a versenyt: „A versenyek legizgalmasabb futama; Szokolyi az utolsóelőtti gátig másfél méter előnnyel vezet Goulding előtt. Szeges cipője magával ragadja a gátat, mely utána esik és felbuktatja őt, mire felszökik, csak harmadik tud lenni. Az összes versenyzők döntögetik a gátakat, a második előfutam egyesítve az elsővel. Szokolyi helye a döntőben el van veszve.” Ő hozta az első magas gátat Magyarországra, egyenesen az olimpiáról.

1900 – Párizs

A losonci (a település a trianoni békeszerződésig Nógrád vármegye Losonci járásának székhelye volt) születésű Speidl Zoltán (1880. 03. 17. Losonc – 1917. 07. 03., Budapest) a BEAC színeiben jutott ki az olimpiára, ahol 800 méteres futásban ötödikként zárt. Indult a 400 méteres síkfutásban és a 200 méteres gátfutásban is, de ezekben nem ért el olimpiai pontot érő helyezést.

1904 – St. Louis

Kiss Géza (eredetileg Klein Géza, Pálfalva, 1882. október 22. – Budapest, 1952. augusztus 23.) úszó, sportvezető, újságíró, szakíró. 1896-tól a Magyar Úszó Egyesület (MUE), majd 1904-től az Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) úszójaként versenyzett. A magyar csapat tagja volt az 1904. évi nyári olimpián, ahol 1 mérföldes gyorsúszásban (28:28,2 perccel) ezüst-, fél mérföldön pedig bronzérmet nyert. Részt vett az 1906. évi „rendkívüli olimpián” is, ahol a Hajós Henrik, Halmay Zoltán, Kiss Géza, Ónody József összeállítású 4×250 méteres gyorsváltó tagjaként aranyérmet nyert.

1912 – Stockholm

A balassagyarmati születésű Vitéz Farkas Aladár katonatiszt hadipuskában volt érdekelt. 300 méteren 24. (85 pont), ugyanezen a távon összetettben 75. (653 pont) lett. 600 méteren 56 ponttal a 76. helyen zárt, míg a magyar csapat tagjaként (200, 400, 500 és 600 méter) a tizedik helyet szerezte meg.

1936 – Berlin

Platthy József (1900. 12. 17., Karancskeszi – 1990. 12. 20., Budapest) a Kisbéri LE-t képviselte Berlinben, és a Nógrádból fiatalon elszármazott lovas díjugratásban a harmadik helyen végzett Sellővel, a telivér kancával, 8 hibaponttal. Sellő eredetileg tartalék lóként szerepelt az olimpiai keretben. Azért indult végül Berlinben, mert Platthy első számú lova elpusztult az olimpia előtt. A lovas zsenialitását igazolja, hogy tartaléklovával tudta elérni hazánk eddigi legkimagaslóbb eredményét. Csapatban helyezetlenül végeztek.

A nórádverőcei születésű Endrődy Ágoston (1902. 10. 13., Nógrádverőce – 1990. 01. 01., Zürich) a military csapat tagjaként utazott Berlinbe. Az olimpiai militaryn Pandúr nevű lovával az 5. helyen végzett (ez második legjobb magyar lovas olimpiai eredmény).

1948 – London

A zagyvapálfalvai születésű maratoni futó, Kiss József (1909. 04. 29. – 1986. szeptember 15., Budapest) Nagybátonyban kezdett sportolni, az MTK, majd az UTE színeiben többszörös bajnok, válogatott, csúcstartó. Londonba az UTE képviseletében jutott ki, és végül a 19. helyen végzett, 2;50:20 órás idővel.

1952 – Helsinki

Décsei Ferenc

Décsei Ferenc

Ifjabb Décsei Ferenc (1927. 01. 26., Salgótarján – 2000. március, Salgótarján) az első olyan olimpikon, akinek születése és felkészülése is a mai Nógrád megyéhez köthető. Életének és pályafutásának nagy része Salgótarjánhoz kapcsolódik. 1952-ben a Budapesti Honvéd színeiben részt vett a Helsinkiben rendezett olimpián, de több nemzetközi verseny győzteseként is jó hírét vitte szűkebb hazánknak. Tizenöt hazai és külföldi viadal közül tizenháromban sikerült nyernie, ami azt jelentette, hogy az olimpiai küldetési szintet öt versenyszámban is teljesítette, de képtelenség lett volna kettőnél több számban indulnia. Helsinkiben aztán csaknem hetven nemzet sportolói között a 14. helyen végzett sportpisztollyal (50 m, 530 kör), az ott vásárolt nagyöbű puskával pedig a 20. lett 300 méteren (1036 körrel).
Húsz évvel később így emlékezett vissza a megyei napilap oldalain:
– Két barátommal egész nap a rádió mellett ültünk, hallgattuk az olimpiai közvetítést Londonból. Nagy magyar lövészsiker, Takács Károly olimpiai bajnok az ötalakos gyorspisztolylövésben! Ekkor, ott a rádiónál fogadtam meg, hogy ha törik, ha szakad, ha tűzön-vízen át is, de ki kell jutnom a következő olimpiára! … Helsinkiben 530 körrel 14. lettem a sportpisztolyosok között, de elindultam a nagyöbű puskában is, ahol a 20. helyen végeztem. Puskánk akkor még nem volt és úgy indítottak útnak, hogy ha Balogh Ambrussal tudunk puskát venni Helsinkiben, akkor induljunk el. Sikerült fegyvert vásárolnunk, elindultunk! A számot egyébként a szovjet Bogdanov nyerte. Az olimpia nagy eseménye volt a szovjet sportolók megjelenése. Ekkor ingott meg először lövészetben is az északi hegemónia és a szovjet sportolók bizonyították, hogy a világ élvonalába tartoznak lövészetben is. Az edzéseken nem egy alkalommal lényegesen jobbat sikerült lőnöm, de hát az olimpián erősebben dobog az ember szíve.

Amikor a másik 1952-es nógrádi olimpikonnal, Szojka Ferenccel (Salgótarján, 1931. április 7. – Salgótarján, 2011. szeptember 17., kerettag volt, de nem lépett pályára) együtt hazaérkeztek, többek között egy-egy fenyőfával tisztelgett előttük a város, melyeket a Kohász stadion (ma már Szojka Ferenc Stadion) klubháza előtt ültettek el, ezeket pár éve kivágták.

A romhányi származású Varga Ferenc (1925. 07. 03. Romhány -) kajak-kenuban szerzett bronzérmet, a Dózsa színeiben.

1956 – Melbourne

Tóth Gyula (1927. 04. 16., Salgótarján – 2001. 03. 18., Budapest) a Budapesti Honvéd SE színeiben jutott ki Ausztráliába, ahol a 67 kilós könnyűsúlyú birkózó kötöttfogásban bronzérmet szerzett, míg szabadfogásban negyedik lett.

1960 – Róma

Vilezsál Oszkár (Salgótarján, 1930. szeptember 17. – Göd, 1980. július 20.) 1948 és 1954 között a Salgótarjáni BTC labdarúgója volt, csatár. Szülővárosa csapatában összesen 148 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt. 1954-ben került az akkor Bp. Kinizsinek hívott Ferencvárosba. 1960-ban tagja volt a magyar olimpiai válogatottnak a római olimpián és a csapattal bronzérmet szerzett. Az India elleni csoportmeccsen (2-1), és a Dánia (0-2) elleni elődöntőn lépett pályára.

1964 – Tokió

Tokióban élete első olimpiáján szerepelt az SBTC kiváló hosszútávfutója, Mecser Lajos (Bükkaranyos, 1942. szeptember 23.), aki az 5000 méter selejtezőiből nem jutott tovább – a harmadik előfutamban kilencedikként ért célba 14:35,4 perccel.

Hesz balra 1964 -ben, ezüstérem

Hesz balra 1964 -ben, ezüstérem

A Nógrád településről származó Hesz Mihály (1943. 12. 15.) Vácott kezdett kajakozni. Japánban a kajakozó az FTC színeiben ezüstérmet szerzett (K-1 1000 m, 3:57,28 perccel).
– Álmomban sem tudtam elképzelni, hogy én menjek Tokióba, pláne úgy, hogy 1960-ban még a tévé előtt szurkoltam a magyar Szöllősi Imrének, aki második lett a római olimpián. Én voltam az egyik legnagyobb csodálója. A válogatók közül kettőt is megnyertem, de nem mertem gondolni arra, hogy a nagymenők helyett engem választanak. Amikor mondták, hogy mégis én megyek, kinevettem őket, mert azt hittem, hogy csak meg akarják viccelni ezt a glottgatyás, nógrádi legénykét. Nem mertem elhinni addig, amíg el nem indult a verseny. Az olimpia olyan, mint egy álom. Azokat az embereket, akiket az újságban láttam, ott találkozhattam velük, ezt 21 éves fejjel alig akartam elhinni. Szorgalmasan készültem, de hogy ez mire lehet elég, nem tudhattuk. Ilyenkor sokat segített, ha arra gondoltam, honnan is jöttem.
– Eszébe jutott a nógrádi vár?
– Amikor tehettem, mindig felmentem a várba. A nagyapámtól sokat hallottam a nógrádi várról, és a település történetéről. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de sok erőt adott az, hogy eleink ott küzdöttek, és bebizonyították, milyen kemények a magyarok. Úgy éreztem, hogy ha ilyen bizalmat kaptam a kajak válogatott akkori vezetőitől, az őseink szellemei sokat segíthetnek abban, hogy minél jobban szerepeljek. Amikor otthon, hazai vizeken versenyeztem, ez nem volt olyan erős érzés, de ha kikerült az ember külföldre, ez hatványozottan előjött. Nálam a teljesítményem fokozását segítette elő, amikor a nógrádi várra, és elődeinkre gondoltam.
Az olimpián is, amikor elmentem bemelegíteni, arra gondoltam, hogy magyar vagyok, Nógrádról jöttem, a kis glottgatyás gyerek vagyok, akit nem lehet csak úgy megverni. Nem lehetnek kifogások, bizonyítanom kell. Magyarországot képviseltem. Volt a mezőnyben három olyan, akiknek már előre odaítélték az érmeket. Nekem már az is szenzációs érzés volt, hogy bekerültem az olimpiai döntőbe. Amikor elindultunk, eszembe jutott a számtalan kilométer, amit a Dunán leeveztem, és eszembe jutott a nógrádi vár is.
– Mi történt a döntőben?
– Én általában úgy versenyeztem, hogy a többiekhez képest gyengébben kezdtem, és a táv második felében jöttem fel. Ötszáz méternél hatodik-hetedik helyen voltam. Azt mondtam magamban, hogy ez nem lehet, nógrádi palóc fiú vagyok, gyerünk csak! Összeszedtem minden erőmet, és zsinórban előztem meg a többieket. A svéd fiú, aki nyert, még be tudta magát húzni, 10-15 centivel előzött csak meg. Második lettem, amit akkor nem fogtam fel, mert úgy ki voltam fáradva. Az akkori magyar kajak-kenu csapat legjobbja voltam a megnyert ezüstéremmel. A szerény Hesz Misa vitte hátán a csapatot.

Prouza Ottó (Salgótarján, 1933. 06. 13.) tagja volt a hatodik helyezett röplabda csapatnak, a sikert a Vasas aratta le.

1968 – Mexikó

Az aranyérmet szerző labdarúgók között két olyan nógrádi is volt, Szalay Miklós (Salgótarján, 1946. december 6.) és Básti István (Salgótarján, 1944. szeptember 19.), aki az SBTC-ből jutott ki az olimpiára.

Szalay Miklós Mexikóban

Szalay Miklós Mexikóban

Előbbi így mesélt portálunknak:
– Milyen érzés volt 22 évesen kijutni Mexikóba, a legjobbak közé?
– Sok-sok hónapon keresztül készültünk az olimpiára. Voltak olyan pillanatok, amikor nem sok esélyt adtam magamnak a csapatba kerülésre. A két utolsó edzőmérkőzésen nagyon jól ment a játék, és ekkor kerültem a 18-as utazó keretbe. Ekkor még fel sem fogtam, hogy milyen felejthetetlen élményben lesz részem. Nagyon izgultam, hogy az utazásig ne történjen valami olyan sérülés, ami miatt itthon kellett volna maradnom. Eljött a nagy nap, 1968. szeptember 30-án a KLM különgépe 14 órás utazás után landolt Mexikóvárosban. A közel egy hónapos kint tartózkodást nagyon nehéz lenne visszaadni, azt átélni csodálatos volt.
Nagyon jól összekovácsolódott a csapat. Problémát csak Varga Zoli kiesése okozott, ekkor át kellett alakítani a csapat szerkezetét. De a végére minden simán alakult, és a dobogó legmagasabb pontján állva énekeltük a Himnuszt.
Két mérkőzésen szerepeltem: Izrael ellen 2:0-ra nyertünk, a második félidőre álltam be, majd a negyeddöntőben Guatemala ellen 1:0 arányban győztünk, én a 72. percben léptem pályára. Nagyon boldogan ültem a kispadon, nekem minden perc ajándék volt.
– Mennyire becsülték meg, amikor aranyéremmel tért haza?
– Itthon nagy volt az öröm, sok-sok fogadáson, élménybeszámolón vettem részt.
A Parlamentben a Sportérdemérem Bronz Fokozata kitüntetést vehettem át. De gyorsan vissza kellett állnunk a hétköznapokra, mert folytatódott a bajnokság.

Básti négy mérkőzésen lépett pályára.

Az SKSE magasugrója, a női megyecsúcsot a mai napig őrző Komka Magdolna (1949. augusztus 1., Salgótarján) első olimpiáján, 19 évesen bejutott a döntőbe, végül 171 centis ugrással szerezte meg a kilencedik helyet.

Komka Magdolna

Komka Magdolna

– Az első olimpiájára 19 évesen került ki, miután megnyerte első felnőtt magyar bajnokságát. Hogy emlékszik vissza Mexikóvárosra?
– Nekem az 1968-as év még ma is csak olyan álomképszerűen tűnik fel. Abban az évben lettem magyar bajnok, válogatott versenyző, és rögtön az olimpiai csapat tagja. Arról nem is beszélve, hogy én vidékről kerültem be a válogatottba, és eleinte még az is nehézségeket okozott, hogyan fogok a Keleti pályaudvarról a Népstadionig eljutni. Ősszel pedig már a sportolók legnagyobb találkozóján vehettem részt, Mexikóban. Maga a repülőút is óriási élmény volt. Amikor megérkeztünk az olimpiai faluba, csak kapkodtam a fejem arra a sok-sok újdonságra, amit akkor láttam. Itthon még azt sem tudtuk mi az a Coca Cola, a faluban pedig minden sarkon volt néhány automata, amiből annyi kólát ihattunk, amennyi jól esett. Megjegyzem, nekem akkor sem ízlett, és azóta sem sikerült megszeretnem. Nem győztem betelni azzal az óriási ember-kavalkáddal, azzal a sok magyar és külföldi hírességgel, a hatalmas étkező helyiségek, a rengetegféle étellel. Akkoriban még elképzelhetetlen volt számomra, hogy a rántott húson és a pörköltön kívül létezik más étel is. A faluban találkozhattam olyan emberekkel, akik a példaképeim voltak. Az edzőpályák és kondíció termek olyan fantasztikus felszereltséggel bírtak, hogy csak tátottam a számat. Tényleg egy álom volt az egész.
Aztán elkezdődtek a versenyek. Addig, amíg a versenyre való felkészülésem megengedte, minden alkalmat kihasználtam, ahol magyar versenyző szerepelt, hogy megnézzem és drukkoljak nekik.
Aztán, amikor a magasugrás selejtezője kezdődött, és bevonultunk a pályára, azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány, mert az a hatalmas nézősereg úgy összenyomott, mintha egy kis hangya lettem volna. Erre aztán nem voltam egyáltalán sem felkészülve, sem felkészítve. Végül is sikerült a döntőbe bekerülnöm. Számomra tovább folytatódott az álom, de ez meg is bosszulta magát, mert sajnos a döntőre annyira nem tudtam összeszedni sem a gondolataimat, sem a mozgásomat, hogy elmaradtam attól az eredménytől, amit elterveztem magamnak.
De a magyar csapat csodálatos teljesítménye enyhítette valamelyest személyes fájdalmam. Megismerkedtünk egy kint élő magyar családdal, akik megmutatták a várost. Ott is csak ámultam és bámultam. Elvittek egy olyan műhelybe, ahol arany ékszereket készítettek. Hihetetlen volt, ahogy az aranytömbök fala mellett vonultunk be a műhelybe. Azután a piramisok! Az azték múzeum! Ahogyan az inka kultúra keveredett a modernnel. Mindez, mindez, olyan volt, mint egy álom.

Mecser Lajos (jobbra)

Mecser Lajos (jobbra)

Mecser Lajos (SBTC) élete második ötkarikás játékán – a várakozások ellenére – csupán 22. lett 10.000 méteren (30:54,8 perccel), a maratont pedig a táv felénél feladta. Az SBTC hosszútávfutójának sikertelenségében a magaslati helyszín okozta ritka levegő, illetve edzőjének távolléte is közrejátszott.
Az Atlétika Magazinnak így emlékezett vissza pár éve:
– Esélyem sem volt jó szereplésre. Annak ellenére, hogy 5000 méteren ranglista-vezetőként érkeztem z olimpiára. De nem csak én voltam esélytelen, hanem az összes tengerszinten élő versenyző is. Ma már sokan talán nem emlékeznek rá, de a NOB vagy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, lényegtelen, hogy melyik szervezet hozta azt az ostoba és igazságtalan döntést, hogy a tengerszinten élő versenyzők az olimpia évében csak egy hónapot tölthetnek el magaslaton. Ez a döntés nem érintette a magaslaton élő afrikai és mexikói atlétákat. Ezt hívják az esélyegyenlőség elvének?
Mi felmentünk a 2000 méter magasan fekvő Mexikóvárosba, ők lejöttek. A világ akkori élversenyzőinek semmi keresnivalójuk nem volt a mexikói fővárosban. Egyedül a világcsúcstartó Clarke tudta velük a lépést tartani. Ötödik és hatodik helye óriási bravúrnak számított. Az Európa-bajnok Haase 6000 méternél elájult. Mások is sorban adták fel a versenyt. Az én nullával felérő esélyeimet még csökkentette, hogy az előző évi próbaolimpián nagyon kikészültem és tartottam a magaslattól. Nem csak én voltam vele így. Az angolszászok már-már bojkottálni akarták a távfutó számokat, féltve a versenyzők egészségi állapotát. Egy szó, mint száz, az olimpiákkal nem volt szerencsém.

Hesz Mihály (FTC) kajakosként (K-1 1000 m, 4:02.63 perccel) nyert olimpiai aranyat.
– Akkor én voltam a legjobb magyar, és mindenki azt mondta, hogy meg kell nyernem az olimpiát. Ez iszonyatos terhet rakott a vállamra. Az volt az egyik legnagyobb feladat, hogy elodázzam tőlem ezt a terhet. A másik nehézség a verseny helyszínéből fakadt. 2600 méter magasan kevés volt az oxigén, erre kellett tengerszinten felkészülni. Én azt találtam ki, hogy az edzéseken nem veszek levegőt, de keményen hajtok. Sokszor volt, hogy ájulásig is elmentem. Ezt a területet próbáltam minél tovább kitágítani. Nagy odaadással készültem, mindent megtettem, hogy jól szerepeljek. De azt senki nem tudta megmondani előre, hogy ez mire lehet elég. Próbáltam az esélyesek felelősségét kizárni, mert ha magamra veszem, csak rossz irányba terelt volna.

Hesz a dobogó tetején 1968-ban

Hesz a dobogó tetején 1968-ban

– Mi volt a különbség az előző olimpiához képest?
– Ezúttal az olimpiai nagy faluban kaptunk szállást, Tokióban messzebb voltunk. Ott nemzetközi szakácsok főztek, amiből csak a ham and eggs volt ehető, és amikor már két hete azt ettük, akkor már minden bajunk volt. Mexikóban saját szakácsunk volt, aki magyar ételeket készített, így nem esett vissza a teljesítményünk.
– Visszatérve a nyomásra, mennyire várták öntől az aranyat?
– A szállásunkon volt egy nagy tábla, ahol a magyar érmesek és pontszerzők eredményeit gyűjtötték össze. Egyszer csak megálltak az éremszerzésben a magyarok, és az esélyesek is csak botladoztak. Ekkor azt mondták, hogy na, majd jönnek a kajakosok… Mindenki ránk számított. A probléma az volt, hogy az ezer méteres egyes mindig az első szám, tehát én kezdtem a sort. És a régi sorminta szerint, ahogy az első végez, úgy végeznek a többiek is utána. Ha a csapatból az elsőnek induló jól megy, ettől a többiek feldobódnak, követendő példaként tekintenek rá, és megnyitja a zsilipeket, mert ha neki sikerült, nekünk is sikerülhet.
– Egy apróbb közjáték is megzavarta előtte…
– Ebben az időben jött be az a verseny felkészülési forma, hogy a rajt előtt legalább egy-másfél órával az ember leevezi a távot, hogy az idegeskedést levezesse, és az elképzelt taktikát mélyebben rögzítse, mert a verseny élesben megy, ott már nem lehet gondolkodni. Akkorra már mindennek automatikusnak kell lennie. Utána visszamentem a csónakházban, hogy amennyire csak lehet, rápihenjek a döntőre, meditáltam. Szóltam az egyik edzőnek, hogy negyven perccel rajt előtt ébresszen fel, és befeküdtem az egyik hajó alá. Megmondom őszintén, elaludtam. Az edző nem szólt, és magamtól felébredtem, fél órával a rajt előtt. Ha nem ébredek fel, senki meg nem talált volna, és nem lettem volna bajnok.
– Amihez a kiváló taktika is kellett…
– Tudtuk, hogy ha nem figyelünk oda, hatszáz méternél bekövetkezik az az oxigénhiányos állapot, ami eldönthet mindent. A többiek tudták rólam, hogy gyengén rajtoló versenyző vagyok, és később erősítek bele. Azt mondtam magamban, hogy próbáljuk őket összezavarni, és olyat kell csinálnom, amit nem szoktak meg tőlem. Ez azt jelenti, hogy a rajt után úgy elindultam, ahogy csak tudtam. Kétszáz méternél egy fél hajóval én voltam elől. Mivel tudták, hogy jó az állóképességem, összezavarodtak és elkezdtek kapkodni. A levegőt is kapkodták, de csak felszínes oxigénfelvételre volt képes a tüdejük. Ekkor visszaengedtem, visszaállt a keringésem, és figyelő álláspontra helyezkedtem. Lemaradtam két hajóhosszal, ez nálunk körülbelül tíz méter. Vitray be is pánikolt, mert sehol sem látott a monitoron. Én a hatszáz méterre koncentráltam, ezt nagyon sokat gyakoroltuk. 30-40 csapást teljes erőből megnyomok, majd visszaengedek, és megint elölről, amíg az erő tart.
A szovjet fiú mellettem indult, mellette egy dán, aki 1960-ban megverte Szöllősit. Tőlem jobbra az a svéd, aki megvert Tokióban. Benne voltam a sűrűjében. Hatszáz méternél robbantottam, és ami a nagy meglepetés volt, hogy mindenkit könnyen előztem le. Nem bírták. Eszembe jutott az egy évvel ezelőtti szituáció, hogy a szovjet könnyedén lehagyott. Most másfél méterrel elé mentem, és néztem, hogy ő mikor robbant. Persze ziháltam már rendesen, de láttam, hogy nem jön a szovjet. A többiek mind lemaradtak már. Amikor felnéztem, láttam, hogy már csak száz méter van hátra. Mondtam magamban, hogy ezt már nem adom ki a kezemből, és ami még maradt bennem, mindent kiadtam magamból. Az utolsó 30-40 méteren már én is szinte elszédültem, nem nagyon láttam, szinte csak arra törekedtem, nehogy beboruljak. Amikor a cél után szétnéztem, láttam, hogy mindenki mögöttem, arra gondoltam, ez nem is rossz. Amikor láttam a táblán, hogy az én nevem van legelöl, akkor esett le, hogy ebből arany lesz. Hatszáz méterig nem mertem elhinni, hogy ez lehet a vége, mert az előző év kudarca ott motoszkált a fejemben.
Egy csodálatos érzés, ezt nem is lehet elmondani. Olimpia négyévente van, teljesen más szelleme van, mint egy világbajnokságnak, itt egy csomó sportág legjobbjai gyűltek össze, és azokkal vagy együtt.
Amint korábban említettem, az olimpián nagy terhet jelentett, hogy a kajakosoknál én voltam az első induló. A győzelmem után megnőtt a magyar szurkolók száma, és a sikeremen felbuzdulva más is győzni tudott, és mindenki nyert érmet. Többen is megköszönték azt, hogy erőt adtam nekik és utat mutattam. Feldobódtak, maguk fölé nőttek.

A karancsaljai Meczel Iván (Karancsalja, 1941. december 14. – Salgótarján, 2011. november 25.) a Vasas színeiben (hat meccsen három gól), míg a cserhátszentiváni Noskó Ernő (1945. május 26.) az Újpesti Dózsa színeiben labdarúgóként nyert olimpiát.

1972 – München

Botos András (1952. március 6., Salgótarján) élete első olimpiáján bronzérmet szerzett pehelysúlyban, még a Bp. Honvéd színeiben.

Botos András (jobbra)

Botos András (jobbra)

– Hogy élte meg a müncheni utat?
– Hatalmas élmény volt az olimpia, szerintem minden sportoló számára az a csúcs. De az, hogy oda kijussak, sokat kellett dolgoznom. 1970-ben vettem részt az első kontinenstornámon, a miskolci junior Eb-n, ahol harmadik lettem, majd egy évvel később a madridi felnőtt Eb-n ezüstérmet szereztem, így nem volt kérdés, hogy 57 kilóban ki utazzon az olimpiára. Nagyon nagy csapatunk volt akkor, a legendás „Ötös-fogatnak” is hívtak minket. Ilyen nem volt előtte, és utána sem, de mi, edzők azért dolgozunk, hogy ismét legyen egyszer. Az olimpia nagyon jól sikerült, bár úgy kaptam ki a döntőbe jutásért vívott meccsen 3-2 arányban, hogy bár két bíró engem hozott ki győztesen, a pontarány miatt mégsem én jutottam a fináléba. De nagyon örültem annak, hogy felállhattam a dobogóra, és képviselhettem Magyarországot, na meg persze Salgótarjánt.
– A müncheni olimpia sajnos a terrorizmusról is emlékezetes maradt…
– A mi szállásunkról ráláttunk arra az épületre, amit a terroristák elfoglaltak, így mindent szemmel tudtunk követni, és a saját fülünkkel hallottuk a dolgokat. A játékok felénél volt ez a balhé, és nem is bántam volna, ha véget vetnek az olimpiának, mert nagyon nagy feszültség volt az olimpiai faluban. Ami történt, megtörtént, utána azonban hála az égnek már nem volt baj. A záróünnepségre nem volt kötelező elmennünk, mi nem is mentünk, mert hát egy kicsit majréztunk, hisz érkeztek még fenyegetések, hogy felrobbantják a stadiont.

Komka Magdolna (SKSE) begyulladt csonthártyával utazott Münchenbe, második olimpiáján 171 centivel a 23. helyen zárt.
– A második olimpiája évében, 1972-ben nagyszerű formában volt, de egy sérülés megpecsételte a sorsát. Mi történt?
– Az 1972. júniusi 185 cm-es magyar csúcs után egyre többször éreztem a bal lábam sípcsontjában erős fájdalmat. A magasugróknál elég gyakori „betegség” volt az elugró láb túlterhelése esetén kialakuló csonthártya-gyulladás, ami némi pihentetés után rendbe jött. Mivel szeptemberben volt az olimpia, így pihenésről szó sem lehetett, maradt a gyulladáscsökkentő helyi injekció, ami egy darabig működött is. Azután egyszer egy orvos ezt az injekciót véletlenül úgy adta be, hogy a tűvel megsértette a begyulladt csonthártyát, aminek a következménye az lett, hogy elkezdett egy ciszta kialakulni. Ezt akkor még nem tudtuk. Ezután a lábam egyre inkább fájt, az eredményeim egyre rosszabbak lettek, végül Münchenben még a selejtező szintet sem tudtam megugrani. Miután haza érkeztem, alapos kivizsgálás következett, aminek a végeredménye az lett, hogy csontátültetést kell a lábamon elvégezni.

Básti István (SBTC) ismét tagja volt az utazó keretnek, de ezúttal egyszer sem lépett pályára az ezüstérmes csapatban.

Katkó Pál (1938. 09. 21., Salgótarján – ???) a St. Kohász LK tagjaként jutott ki Münchenbe, és sportpisztoly kategóriában (50 m) a 20. lett 548 körrel.
A Kedvencek és legendák c. könyvben így mesélt Kukely Mihálynak:
– 1971-ben két számban – sportpisztoly, légpisztoly – is sikerült bajnoki címet szereznem, ennek köszönhetem az olimpiai kiküldetést, 1972-ben. Felejthetetlen volt az olimpiai eskü, a kiutazás. Münchenben egyébként mi, sportlövők érkeztünk meg elsőként az olimpiai faluba, és a kiérkezésünk után minden nap edzettünk. A szálláshelyünktől tizenöt percenként közlekedtek a buszok és mintegy öt kilométerre lehettek a versenyek színhelyei. A foglalkozások során itthon és Münchenben is gyakran meglőttem a dobogóra kerüléshez szükséges köröket. A versenyek időszaka alatt viszont sokat idegeskedtem, és szerencsém sem volt. Sajnos nem sikerült igazán jól szerepelnem. Most is, ha visszagondolok, bánt a dolog. Mert ha csak öt-hat körrel is többet lövök, már másként alakulhatott volna minden. Így végül a hatvan versenyző közül a huszadik helyezést sikerült elérnem. A felelősség súlya mintha megbénított volna: a szokottnál kevesebb tízes találatot lőttem. Igaz, tudomásom szerint, kategóriámban, a sportpisztolyosok között azóta sem ért el ennél jobb eredményt egyetlen magyar versenyző sem az olimpiákon.
– Mégis, mi lehetett a gond?
– Nagyon rossz hatással volt rám az izraeli sporttársak ellen elkövetett, sok emberéletet követelő tragikus merénylet. Mindig, amikor kinéztem a szobám ablakán, pontosan odaláttam a szörnyű tett színhelyére. Több évtized távlatából is nagyon megrázó számomra az akkori vérengzés. Ezt soha nem lehet elfelejteni.

A salgótarjáni származású Stark András (1949. 11. 27.) tatabányai színekben hetedikként végzett súlyemelésben, váltósúlyban (75 kg), 460 kilós teljesítménnyel (152,5, 137,5, 170,0).

Az ipolysági (1938 és 1945 között Nógrádhoz tartozott) születésű Vass Károly (1944. 06. 14.) az Elektromos SE színeit képviselve jutott ki az olimpiára, és tagja volt a nyolcadik helyezett kézilabda csapatnak.

1976 – Montreal

Botos András második olimpiáján szerepelt, és könnyűsúlyban ötödikként zárt az SBTC színeit képviselve.
– A Honvédból 1974-ben tért haza Salgótarjánba, és már innen jutott ki a következő ötkarikás játékokra…
– 1975-ben a katowicei Eb-n harmadik lettem, így az 1976-as olimpiára is kijutottam. Az ökölvívók közül én jutottam a legtovább, hisz az ötödik lettem. Nagy mérkőzést vívtam az orosz Szolominnal, akit csak a pontozók láttak jobbnak (az orosz nagy mumusnak számított, az első világbajnokságon, 1974-ben is ő ejtette ki a salgótarjánit, pedig 40 nappal a vb előtt Szolomint saját hazájában verte meg Botos – a szerk.). Papp Laci sosem mondott olyat mérkőzés után, hogy nyertünk, amikor kimentem hozzá a meccs befejezésekor mégis azt mondta, hogy végre van egy érmünk, tehát biztos volt abban, hogy én nyertem. Vártam, hogy az én kezemet emeljék fel, mégis az orosz nyert. Három napig sírtam utána, de némiképp vígasztalt, hogy én voltam a csapat legeredményesebb versenyzője. Ez a két olimpia hatalmas élmény, amit soha senki nem tud elvenni tőlem.

Az elszármazottak közül a nagybátonyi (egyes források szerint salgótarjáni) születésű Gubányi Ernő (1950. 10. 13.) a Tatabányai BSE csapatából jutott ki az olimpiára, és a hatodik helyezett kézilabdacsapat tagja volt (5 meccsen 11 gólt szerzett), míg csapattársa, a súlyemelő Stark András szintén hatodik lett (váltósúly, 75 kg) 315 kilós eredményével (140 és 175). Vass Károly az Elektromos színeit képviselve volt Gubányi csapattársa.

Az 1980-as olimpiai ökölvívó keret, Farkas Sándor elől, balra

Az 1980-as olimpiai ökölvívó keret, Farkas Sándor elől, balról a második

1980 – Moszkva

Az SBTC ökölvívója, Farkas Sándor (Salgótarján, 1961. 01. 19.) harmatsúlyban (54 kg) indult, ám a selejtezők során búcsúzott a játékoktól, a kubai Hernandeztől elszenvedett 4:1-es arányú vereségével.
– Itthon a felnőtteket is megvertem a válogatókon, így én kerültem be az utazó keretbe – mesélte. – El se lehet mondani, szavakba se lehet önteni, milyen volt Moszkvában, azt érezni kell. Sajnos balszerencsés sorsolást kaptam, rögtön az a Juan Hernández Pérez került az utamba, aki később aranyérmet nyert. Én alig múltam 19 éves, a kubaiak pedig már akkor is a legjobbak közé tartoztak. Kikaptam 4-1-re, de ha több európai bíró dönthet, akkor szerintem szorosabb lett volna a végeredmény. Itthon aztán minden tiszteletet megkaptam, a klubtól, a várostól és az ismerősöktől is. Erre a mai napig emlékeznek az emberek.
A Nógrád így számolt be a meccsről 1980. július 24-én:
Farkas helytállt a kubai ellen – de kikapott
Az olimpiai ökölvívótorna szerdai versenynapján az első mérkőzést a salgótarjáni Farkas Sándor vívta harmatsúlyban a kubai Juan Hernández ellen. (…) Fiatal, kemény ökölvívó, akit azonban alaposan próbára tett a 9 perc alatt a junior Eb-n járt Farkas. Az első és a második menetben egyaránt a kubai támadott, ő ment előre, de Farkas ügyesen elhajolt előle, jól sorozott és ballal többször is tisztán talált, a közönség neki szurkolt. A harmadik menettől a kubai öldöklő tempót diktált. Farkas próbálkozott, megállította többször, de ebben az időszakban már elég sok ütés érte. Két olyan „bomba” is vágódott az állára, amelytől már-már megingott. Farkas dicséretesen harcolt, óriási feszültség volt, amikor a két tábor, vagyis a kubai és a magyar az eredményhirdetést várta. Végül is a pontozók 4-1 arányban a kubai javára ítélték a mérkőzést. Farkas így nem került be harmatsúlyban a legjobb 16 közé, de ezen a mérkőzésen nem vallott szégyent.

Gubányi Ernő második olimpiáján – ismét a TBSC csapattagjaként – tagja volt a negyedik helyezett kézilabdacsapatnak. Mind a hat meccsen pályára lépett, és 5 gólt szerzett.

1988 – Szöul

A Salgótarjánban született, és a sportággal is itt ismerkedő Papanitz Zoltán (1966. 11. 10.) első olimpiáján az Újpesti Dózsa SE színeiben szabadpisztolyban 10., légpisztolyban pedig 38.

A pásztói születésű birkózó, Robotka István (1958. 01. 05.) a Csepel SC-ből jutott ki Szöulba, ahol a 4. fordulóban kiesett (szabadfogás, 100 kg).
– Ekkor már az is nagy dolog volt számomra, hogy 30 évesen számításba vettek. Bár a selejtezőben kiestem, helyezetlen lettem, mégis életem legnagyobb élménye volt, hogy Pásztóról, Budapesten keresztül, eljutottam az olimpiára.

1992 – Barcelona

Papanitz Zoltán (UTE) szabadpisztolyban a 31. helyen végzett.

1996 – Atlanta

Kovács Dusán (Balassagyarmat, 1971. 07. 31.) kisebb sérüléssel érkezett a játékokra, ahol 400 méteres gátfutásban indult. A balassagyarmati Vitalitás SE atlétája 48,57 másodperces új országos csúccsal az elődöntő egyik futamában ötödik lett, végül a 11. helyen zárta az olimpiát.

Papanitz Zoltán (UTE) ismét két számban szerepelt az olimpián, légpisztolyban 19., míg szabadpisztolyban a 28. lett.

2000 – Sydney

Ajkler Zita (Pásztó, 1975. 06. 09.), az SKDASE távolugrója 6,36 méteres ugrásával a selejtezőn, csoportjában a 13. helyén zárt, végül a 24. lett.

2004 – Athén

Ajkler Zita már a Nyíregyházi VSC-t képviselve 6,39 métert ugrott, így a selejtezőcsoport 11. helyén végzett, az olimpiát a 26. helyen zárta.

2016 – Rió

A finn színekben induló Oláh Benedek a szécsényi Szerva ASE játékosaként jutott ki Brazíliába (a nyáron igazolt el a BVSC-be). Az asztaliteniszező az első fordulóban 4-1-re verte szingapúri ellenfelét, a másodikban 4-0-ás vereséget szenvedett dán riválisától.


Olimpikonok ABC-sorrendben

Név Élt: Sportág Olimpia Helyezés Klub
Ajkler Zita Pásztó, 1975. 06. 09. – Atlétika 2000 – Sydney Távolugrás: 24. (6,36 m) SKDASE
Atlétika 2004 – Athén Távolugrás: 26. (6,39 m) Nyíregyházai VSC
Básti István Salgótarján, 1944. szeptember 19. Labdarúgás 1968 – Mexikó 1. SBTC
Labdarúgás 1972 – München 2. – nem lépett pályára SBTC
Botos András 1952. március 6., Salgótarján Ökölvívás 1972 – München Pehelysúly: 3. Bp . Honvéd
Ökölvívás 1976 – Montreal Könnyűsúly: 5. SBTC
Décsei Ferenc 1927. 01. 26., Salgótarján – 2000. március, Salgótarján Sportlövészet 1952 – Helsinki Sportpisztoly (50 m): 14. (530 kör)

Nagyöbű puska (300 méter): 20. 1036 kör (353, 347, 336)

Bp. Honvéd
Erdődy Ágoston 1902. 10. 13., Nógrádverőce – 1990. 01. 01., Zürich Lovaglás 1936 – München military egyéni: 5. ?
Farkas Sándor Salgótarján, 1961. 01. 19. Ökölvívás 1980 – Moszkva Harmatsúly (54 kg): selejtezők során búcsúzott SBTC
Gubányi Ernő 1950. 10. 13., Nagybátony Kézilabda 1976 – Montreal 6. Tatabányai BSE
Kézilabda 1980 – Moszkva 4. Tatabányai BSE
Hesz Mihály 1943. 12. 15., Nógrád – Kajak 1964 – Tokió K-1 1000 m: 2. (3:57,28 perc) FTC
Kajak 1968 – Mexikó K-1 1000 m: 1. (4:02.63 perc) FTC
Katkó Pál 1938. 09. 21., Salgótarján Sportlövészet 1972 – München Sportpisztoly (50 m): 20. (548 kör) St. Kohász LK
Kiss Géza (eredetileg Klein Géza) Pálfalva, 1882. október 22. – Budapest, 1952. augusztus 23. Úszás 1904 – St. Louis 1 mérföldes gyorsúszás: 2. (28:28,2 perccel).

Fél mérföldes gyorsúszás: 3.

MTK
Kiss József 1909. 04. 29. Zagyvapálfalva – 1986. szeptember 15., Budapest Atlétika 1948 – London Maratoni futás: 19. (2;50:20 órával) UTE
Komka Magdolna 1949. 08. 01., Salgótarján – Atlétika 1968 – Mexikó Magasugrás: 9. (171 cm) SKSE
Atlétika 1972 – München Magasugrás: 23. (171 cm) SKSE
Kovács Dusán Balassagyarmat, 1971. 07. 31. – Atlétika 1996 – Atlanta 400 méteres gát: 11. (előfutamban 5. 48,57 mp-cel) Vitalitás SE, Bgy.
Mecser Lajos Bükkaranyos, 1942. szeptember 23. Atlétika 1964 – Tokió 5000 méter: 3. ief.: 9. (14:35,4 perc) SBTC
Atlétika 1968 – Mexikó 10.000 méter: 22. (30:54,8 perccel).

Maraton: feladta.

SBTC
Meczel Iván Karancsalja, 1941. december 14. – Salgótarján, 2011. november 25. Labdarúgás 1968 – Mexikó 1. Bp .Vasas
Noskó Ernő 1945. május 26., Cserhátszentiván Labdarúgás 1968 – Mexikó 1. Újpesti Dózsa
Papanitz Zoltán 1966. 11. 10., Salgótarján – Sportlövészet 1988 – Szöul Szabadpisztoly: 10.

Légpisztoly: 38.

Újpesti Dózsa
Sportlövészet 1992 – Barcelona Szabadpisztoly: 31. UTE
Sportlövészet 1996 – Atlanta Légpisztoly: 19.

Szabadpisztoly: 28.

UTE
Platthy József 1900. 12. 17., Karancskeszi – 1990. 12. 20., Budapest Lovassport 1936 – Berlin Díjugratás. Egyéniben: 3. (-8)
Csapatban: helyezetlen
Kisbéri LE
Prouza Ottó Salgótarján, 1933. 06. 13. – Röplabda 1964 – Tokió 6. Bp. Vasas
Robotka István Pásztó, 1958. 01. 05. – Birkózás 1988 – Szöul Szabadfogás (100 kg): a 4. fordulóban kiesett Csepel SC
Speidl Zoltán 1880. 03. 17. Losonc – 1917. 07. 03., Budapest Atlétika 1900 – Losonc 800 méter: 5.

400 méteren és 200 méter gáton helyezetlen

BEAC
Stark András 1949. 11. 27., Salgótarján – Súlyemelés 1972 – München Váltósúly (75 kg): 7. 460 kg (152,5, 137,5, 170,0) Tatabányai BSC
Súlyemelés 1976 – Montreal Váltósúly (75 kg): 6. 315 kg (140, 175) Tatabányai BSC
Szalay Miklós Salgótarján, 1946. december 6. Labdarúgás 1968 – Mxikó 1. SBTC
Szojka Ferenc Salgótarján, 1931. április 7. – Salgótarján, 2011. szeptember 17. Labdarúgás 1952 – Helsinki 1. (nem lépett pályára SBTC
Szokolyi Alajos Kisgaram, 1871. június 19. – Bernece, 1932. szeptember 9. Atlétika 1896 – Athén 100 méter: 3. (12,6 mp.

Hármasugrás: 4. (12,30 méter).
110 m gát: selejtezőben 2.

Magyar Atlétikai Club
Tóth Gyula 1927. 04. 16., Salgótarján – 2001. 03. 18., Budapest Birkózás 1956 – Melbourne 67 kilós könnyűsúly. Kötöttfogás: 3.

Szabadfogás: 4.

Budapesti Honvéd SE
Varga Ferenc 1925. 07. 03., Romhány – Kajak-kenu 1952 – Helsinki K-2 10 000 m: 3. Bp. Dózsa
Vass Károly 1944. 06. 14., Ipolyság – Kézilabda 1972 – München 8. Elektromos SE
Kézilabda 1976 – Montreal 6. Elektromos SE
Vilezsál Oszkár Salgótarján, 1930. szeptember 17. – Göd, 1980. július 20. Labdarúgás 1960 – Róma 3. FTC

Vitéz Farkas Aladár  (?, Balassagyarmat – ??)    Lövészet, hadipuska         1912 – Stockholm    300 m: 24. (85), 300 m összetett: 75. (653), 600 m: 76. (56.), Csapat: 10. Magyarország (1133).

Oláh Benedek (1991.03.29., Seinäjoki, Finnország)  Asztalitenisz    2016 – Rió    A 2. körben búcsúzott       Szécsényi Szerva SE

Reklámok

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés: Olimpiai tárlat nyílt Salgótarjánban | Nógrád sportja

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s