Edzésen elfelejti a rossz dolgokat


ATLÉTIKA – Beszélgetés a Salgótarjáni AC edzőjével, a 75 éves Máté Csabával

November 5-én ünnepli 75. születésnapját a Salgótarjáni Atlétikai Club (SAC) edzője, Máté Csaba, aki a mai napig – ha teheti – fut. Életvitelévé vált. Nem véletlenül, hisz 65 éve sportol! Tanítványai nyertek bajnokságokat, voltak az év sportolói. Ő maga többször volt az év nógrádi edzője és 1990-ben az ország legjobb ifjúsági versenyzőjének az edzője volt. 2002-től a SAC elnöke is volt, ezt a titulust idén adta tovább, szép örökséget hátrahagyva. Vele beszélgettünk.

25_746_83369_4ec691e8d8a064f50c157b2813c17aeb_722ac5_301– Hát, mozgékonynak, mozgékony voltam – kezdi Máté Csaba. – Rákóczi Pista bácsi – aki a testnevelő tanárom és edzőm is volt – gyakran megnyakalt minket.

– A szüleire felnézett?

– Apám a Baglyasban focizott, később, amikor a főiskolára járt, a MAFC-ban játszott. Az ő kitartása példaértékű számomra a sportban, és a munkában is. Leventeoktató is volt. Édesanyám, amikor kezdett tanítani, az Alföldről sokat járt Debrecenbe értekezletekre kerékpárral. Nagyon sokat biciklizett, és még ötvenévesen is kerékpározott. A biciklizést talán tőle örököltem.

– Hogy került a sport az életébe?

– A háború után a Gyártelepen laktunk, ott a környékbéli gyerekek általában sportoltak. Frics Tamás haverom kezdett el először síelni, mert valahonnan a padlásról előszedte a szüleinek a hajdani síét. Így kezdtünk el mi is síelni. Aztán észrevett Hangonyi Jani bácsi, és így bekerültünk hozzá síelni. Általános iskolában Rákóczi Pista bácsi figyelt fel a mozgékonyságunkra. Akkoriban atlétikai szakkör működött, és akkor oda beirányítottak bennünket. Így kerültem kapcsolatba a sporttal.

Először atletizálni kezdem Rákóczi Pista bácsinál, 1955-ben. Utána egész érettségiig bicikliztem, meg sífutottam, atlétika akkor nem is volt az életemben. Kimentem én a SESE-pályára, de akkor nagyon sokan voltak, nem fogták annyira lasszóval a gyerekeket, mint most. Elég mostohán kezeltek, ez nem nagyon tetszett. Ismerősök, haverok se voltak, így lettem biciklis.

– És a kerékpározás mikor kezdődött?

– A kerékpárral először az ötvenes évek elején találkoztam. Nickel Gézának – aki szintén atléta volt – volt először Favorit versenybiciklije a környéken, és az nagyon tetszett mindenkinek. Aztán többen is építettek kerékpárt Nyakas Miklósnál, például Szakáll Gyuszi is, aki jó haverom volt, így keveredtünk bele a biciklibe. Frics haverom bátyja pedig nagy túrákat szervezett az édesapjával a Bükkben, és ez nekünk nagyon tetszett. Addig rágtuk a szüleink fülét, amíg nekünk is versenykerékpárunk, az MHSZ-nél összeálltunk, és 1957-től jártunk versenyekre.

– Egyszer mesélte, hogy komolyan megharcolt a versenybiciklijéért.

– Akkor építették a Salgó utat aszfaltosra, mi pedig épp házat építettünk, azt, amiben most is lakunk. Apukám mondta, hogy most nem tud pénzt adni rá, mert a házra kell, ellenben beszervez engem az aszfaltút építőkhöz dolgozni, és ha megkeresem az árát, vesznek biciklit. Akkor két nyáron dolgoztam, és elsős középiskolás voltam, amikor már versenybiciklizhettem.

– Miért ment Pestre?

– Oda kerültem katonának. Ott nem volt lehetőség arra, hogy folytassam a kerékpárt, de a belügyi bajnokságban – én a BM-nél voltam – volt atlétikai verseny. Itthonról több atléta is volt a sportszázadban. Télen vége volt a sí belügyi bajnokságnak, és akkor szóltak az Újpesti Dózsába Szentgáli Lajosnak (korábbi Európa-bajnok), hogy van még egy gyerek, aki atletizált odahaza. Egyszer kimentem kimenővel, beszéltem az edzővel, és kikértek. Mindennap mentem edzésre, így tértem vissza az atlétikához. Sport szempontból sokat köszönhetek a katonaságnak. 28 hónapig voltam katona, de 19-et edzőtáborban töltöttem. Ezek délutánonként voltak a laktanya félreeső részében.

– Hazatérése után mivel foglalkozott?

– Amikor a leszerelésem közeledett, Mecser Lajos szólt, hogy menjek az SBTC-be, mert ő is ott volt. 1964-ben szereltem le, és így keveredetem a ”bányászokhoz”. Az acélgyáriaknak nem nagyon tetszett, hogy odamentem, de hát ugye Lajos jó haverom volt. Mindig mondta, hogy „ti csóró katonák vagytok, meghívlak titeket vacsorázni”. Ő akkor kiemelt fizetést kapott, mint válogatott sportoló. A kerékpárt teljesen abbahagytam, a sífutást még egy ideig a leszerelés után is csináltam, de teljesen átálltam az atlétikára.

Annál is inkább, mert akkor elég szervezett kezdett lenni az atlétika. A megyei szint után az NB I/B-s keretben voltam, nekem jutott a 3000 akadály és az 5000 méter. Később a Sese Vertich Józsi bácsi vezetésével kezdett feljavulni, és meg is előztek.

– Hogy került át a Seséhez?

– A Seséhez 1970-ben keveredtem át, mert akkor kezdett az SBTC szétesni, a bánya kezdett megszűnni, Mecser eligazolt a Diósgyőrbe, Hertelendy Béla Nagybátonyba ment. Én meg úgyis a gyárban dolgoztam, átjöttem ide.

– Munka?

– Amikor a gépipariban leérettségiztem, az apukám is az acélgyárban dolgozott, és az acélgyári dolgozók gyerekeit általában felvették, elsőbbségük volt. Először marós voltam. A katonaság után ugyanoda kerültem vissza, körülbelül egy fél évig. Ekkor a szerszámkészítő részlegen szerkesztő hiány volt átszervezés miatt, odakeveredtem, és egészen az 1999-es nyugdíjazásomig ott dolgoztam.

dsc_0119

Edzőtársával és korábbi tanítványával, Kadlót Zoltánnal a nehéz körülmények között is kitartottak a SAC mellett

– Az edzősködés hogy jött?

– 1975-ben még versenyeztem, 1976-ban kezdett kapacitálni Angyal János és Hertelendy Béla, hogy végezzem el a segédedzői tanfolyamot. Nem akartam én edzősködni, mert akkor is volt olyan, hogy az iskolával hadakozni kellett, hogy engedjék el a gyereket, a szülőket is meg kellett győzni, én pedig nem akartam hadakozni senkivel, és a főnököm se nagyon támogatott a sport területén. Miatta egy ideig fel is hagytam a gondolattal, és csak később végeztem el ezt a tanfolyamot. Utána beiratkoztam a TF kihelyezett tagozatára, egy kétéves edzői képzésre. 1977-ben kezdtem edzősködni az 1966/67-es korosztállyal.

– Hogy fogadták a gyerekek, mint edzőt?

– Nagyon jóban voltam velük, valahogy mindig sikerült megtalálnom velük a hangsúlyt, az összhangot. Egyszer egy szülő mesélte, hogy a szemerkélő eső ellenére miattam, az edzőjük kedvéért kimentek edzésre, mert tudták, hogy én mindig tartok edzést, és nehogy már én ott legyek, ők pedig nem.

Mindig volt előttem mintapélda. Rákóczi Pista bácsit én sokat láttam edzést tartani. Ő elég precíz volt, valahogy mindig megtalálta az összhangot. Voltunk vele edzőtáborban is, de nekem az ételről és az időbeosztásról nem kellett gondoskodnom, az öreg mindent elintézett. Mindig tudta, hogy mit kell csinálni, mikor kell szabadidő, mikor lehet moziba menni, és senki nem berzenkedett ellene.

– Családalapítás?

– 1970 őszén nősültem először, a lányom 1971 novemberében született meg. 1973-ban elválltunk. A lányom is megvolt már, elég beszédes volt, járni is tudott, és nagyon hiányzott, bár azért elhozhattam magamhoz is. Amikor Mecserrel mentünk futni, a lányom kiült az erkélyre, és amíg el nem tűntünk a szeme elől, onnan kiabált, hogy „apa, menjetek futni, szaladjatok, gyorsan!”. És várt, amíg vissza nem értünk. A közelebbi versenyekre is elvittem magammal.

– Második feleség?

– Másodszor 1978-ban nősültem meg, és ez a házasság a mai napig tart. Ő nagyon sokat segít nekem. Amikor mindenből elegem van és elhatározom, hogy leteszem az edzősséget, ő biztat, hogy csináljam tovább.

– Hobby?

– Ma már szívesen bütykölök mindent, telente síelek. Emellett az autót mindig magam szoktam igazítani, régebben a motort is szétszedtem.

dsc_0298– Az nem volt megterhelő, hogy mindig fuvarozni kellett a gyerekeket?

– Ezzel nem nagyon foglalkoztam. Jobban érdekelt a verseny, meg a gyerekek. Nem vettem figyelembe a fáradtságot. Nem is fáradtam el. Egyszerűen nem vettem észre.

– A második világháborúra hogy emlékszik vissza?

– A háború idején én elég kissrác voltam, ugye 1941-ben születtem. Arra emlékszek, hogy apámat kétszer is behívták katonának, bár a gyár védte a dolgozóit. Mikor másodszorra behívták, meg is sérült. Most úgy mondanák, hogy alhadnagy volt. A nagybátyám is megjárta a frontot, a nagynéném pedig orvos volt. Tudtuk, hogy apámat hátravitték valahol Ausztriában, végül Passauban találtuk meg egy kolostorban.

– 1956?

– 1956-ban elsős középiskolás voltam, az Acélgyári úton laktunk. Érdekes volt. Egyik nap, amikor felébredtünk, sok ember volt az utcán, zászlókkal. Akkor anyám mondta, hogy Pesten valami forradalomszerűség van, és az Acélgyár is vonul ki. Még bejárogattunk az iskolába, olyan hevenyészett tanítás volt, egy osztályra való gyerek nem jött össze. Amikor aztán december 8-án a nagy lövöldözés volt, akkor is bent voltunk iskolában, és egyszer jött az egyik tanár, hogy mondta, hogy fejezzük be a tanulást és mindenki igyekezzen hazamenni, mert nagyon éles a helyzet. Mi akkoriban versenybiciklivel jártunk iskolába, ahogy jöttünk volna hazaféle, a megyeháza környékén rengeteg ember volt, ott voltak az orosz tankok is. Alulról az üveggyár felől mi bementünk a tömegbe, de a Megyetanács fölső végénél, a garázsoknál álltak a pufajkások és nem akartak kiengedni. Középen volt egy golyószóró, jobbra-balra pedig géppisztolyosok, és nem mehettünk sehová. Mondtuk, hogy minket hazaengedtek iskolából, de nem mehettünk tovább. Akkor megláttam, hogy az acélgyár autója megy a vasút felé, mert ők is ki akartak menni, de nem akarták kiengedni. Mondtam a srácoknak, hogy na, utána! Még a rendszámra is emlékszek. Még kiabáltak ránk, hogy menjünk vissza, de a fülünk botját nem mozdítottuk. Így úsztuk meg a lövöldözést. Pont elkerültük a vonuló acélgyáriakat. A Karancs szálloda környékén jártunk, amikor a lövöldözéseket már lehetett hallani.

– Hogyan lett a SAC elnöke?

– Nagy döntés volt. Angyal János már végképp nem akart elnök lenni, és az önkormányzati képviselősséggel foglalkozott, a kettő pedig nem fért meg egymás mellett. Előttem másokat kapacitált, de senki nem akarta elvállalni. Én se akartam kötélnek állni, de aztán láttam, hogy senki sem fogja elvállalni, de volt pár ügyes gyerek, akiért érdemes volt mégis elfogadnom az ajánlatot. A gyerekek miatt vállaltam el. Eleinte nehéz volt, sok mindent nem tudtam.

– Barátokat csak a sportból szerzett?

– Nekem mindig a sportból voltak a barátaim. Tízéves korom óta a sport körül forog az életem, fogalmam sincs, mi lenne, ha nem sportolhattam volna.

25_746_83373_daa6cd97d05bc55dac3bbf16b87726ab_e35e5e_301

Korábbi futótársával, a kétszeres olimpikon Mecser Lajossal

– Miért fontos, hogy még most is fut?

– Az a rengeteg év, ami eltelt a futással, az életvitellé tette a futást. Van úgy, hogy fáradt vagyok, nem kéne kimenni. Aztán nem is megyek ki, másnap pedig mérges vagyok, amiért kihagytam egy napot, most már menni, kell. Valahogy késztetése van az embernek. Ha nem edzősködnék, akkor is biztos kimennék futni.

– Miben változott fiatalkorához képest?

– Fiatalon talán hamarabb begurultam, most már nem annyira. Később, amikor idősebb lettem, ilyenekre már nem figyeltem oda. Ha az egyesülettel valami nem stimmel, sokszor aludni sem tudok. Az a baj, hogy nagyon a szívemre veszem a dolgokat. A vérnyomásom is biztos azért ugrott fel nemrég!

– Próbál ellene tenni valamit?

– Amikor kimegyek futni, talán helyrebillen valami. Meg amikor kimegyek edzésre, és ott vannak a gyerekek, elfelejtem a rossz dolgokat, csak a jó jut az eszembe.

– Van valamilyen tulajdonság, amivel szívesen rendelkezne?

– Inkább többet kellett volna tanulni! Amikor a lányom 11 évig kint volt Németországban, és hallottam, hogy beszél, éreztem, hogy jobb lett volna nekem is megtanulni valamilyen nyelvet. Talán gimnáziumba kellett volna mennem, akkor talán fölvettek volna a TF-re, és testnevelő tanár lehettem volna. Ebben is a sport játszotta volna a főszerepet.

– Mi okozza a legnagyobb örömet manapság?

– Az unoka. Meg amikor valamelyik tanítványom jól szerepel. Meg az is jó érzés, amikor elmegyek versenyre, mindig odajön valaki érdeklődni a hogylétem felől.

– Van olyan verseny, amire különösen szívesen emlékszik vissza?

– Amikor Balázs Dénesék az ifibajnokságokon kezdtek jól futni, és először futott négy percen belül 1500 méteren egy nemzetközi versenyen a MAFC-pályán. A világbajnokságra és az Európa-bajnokságra is kijutott, amiért mindkettőnket kitüntettek. Vagy amikor Kadlót Zoli hozzám került és megnyerte a mezei országos bajnokságot és a Komárom-Komarnót is. A 10 000 méteres bajnokságon aztán 25 körön keresztül ott idegeskedtem a pálya szélén, hogy mi lesz most, ugyanis egy héttel előtte feladott egy 5000 métert. Végülis szoros hajrában megnyerte a tízezres ob-t.

– Jó vagy rossz emlékek jutnak inkább eszébe?

– Elsőre azért mindig a jók jutnak eszembe. Néha rossz dolgok is előjönnek, de inkább a jók. Pár tanítványommal volt összetűzésem, de akárhányszor találkozok velük, sokat beszélgetünk, vagy ha hazajönnek, mindig megkeresnek. Dénes sokszor hívott, hogy menjek ki vele az USA-ba, de én már nem megyek. Egészségileg se vagyok valami jól, és félek egy kicsit. Egyesekkel nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó kapcsolatot fogok ápolni.

– Csaba bácsi szerint milyen a jó edző?

– Mindenkivel meg kell találni a hangsúlyt. Meg kell találni, hogy kinek mi a gyengéje. Én tudtam, hogy Kadlót Zolinak a család a gyengéje. Ha úgy megyek hozzá, hogy a fiaival is jóban vagyok meg a feleségével is, akkor Zolit is tudom kezelni. A mai napig is jóban vagyok velük. A fia is járt hozzám. Otthon mindig tegezett, de a pályán úgy megadta tiszteletet, hogy az nem igaz!

dsc_0476

Tanítványának, Oláh Bátornak gratulál a dobogó tetején.

– Miben változott az ifjúság?

– Régen a gyerekek valahogy jobban egymásra voltak utalva, jobban összejöttek, többet játszottak együtt. Ha jó idő volt, mindig kint voltunk a hegyoldalon. Vagy csapatostul mentünk biciklizni. Most meg úgy elvonulnak. Mi játszani is ipiapacsot játszottunk, meg fogócskát. Most ilyet nem látok.

Ha annak idején a városban fiatalok jöttek szembe idősekkel, akkor elengedték őket. Most meg nem engednek el, lelöknek a járdáról.

– A sporthoz hogy állnak hozzá?

– Akik sportolnak, nem is értik, hogy miért sportolnak, mit akarnak elérni. Csak úgy vannak, tengnek-lengenek. Talán nem akarják elfogadni, hogy ha versenyezni akarnak, és jók akarnak lenni, akkor keményen tréningezniük kell! Motivációjuk sincsen, nem lehet belőle megélni. Annak idején csak a sport miatt felvettek valakit egyetemekre.

A tanárok se olyan lelkesek a sport irányába, mint régen. Akkoriban nem nézték, hogy kapnak-e érte pénzt, vagy nem. Vitte őket a lelkesedés. Most inkább az anyagi oldalát nézik. Nem is érdekes, hogy hogyan teljesít a gyerek, csak fizesse be a tagdíjat.

– Hány évesnek érzi magát?

– Kimegyek edzésre, elviccelődök, és később rájövök, hogy ilyen vénember mit ökörködik ott a kisebbekkel? Még mit fognak szólni? Utána jut eszembe, hogy mégis idősebb vagyok, holott közöttük nem érzem, hogy olyan nagy különbség van közöttünk korban.

– Milyen céljai vannak még az életben?

– Jó lenne megélni, hogy az unokám gyorsabban szaladna, mint én. Szeretném megérni, hogy a sport, és az atlétika a mostani helyzettől jobban menne – köszönjük a beszélgetést.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s